Több, mint harmincezren olvasták el a 777-en a spanyol Martín Martínez Pascual atya döbbenetes kivégzésének történetét. Ezúttal egy spanyol dokumentumnak köszönhetően még részletesebben ismerhetitek meg a spanyol pap életét és halálát!
MARTÍN MARTÍNEZ PASCUAL
Családja egyszerű, szerény körülmények között, tisztességben és becsületesen élő família volt. Apja ács volt. Egy tipikus spanyolországi vidéki falusi család volt az övé, egyszerű, buzgó hittel. Egy helybeli tanú visszaemlékezése szerint: „családja a falu legjobb famíliája volt”. Martín már egész kiskorától kivívta mindenki rokonszenvét jóságával és kedvességével. Élete családjára is hatással volt.
„Jó emberek voltak a szülei; még jobbakká váltak, mióta a fiú megkezdte tanulmányait a papi szemináriumban.”
Gyermekkora hasonló volt bármely más falusi gyermekéhez. Nyugtalan, élénk fiú volt, mint minden egészséges gyermek. Nagyon jó szívű volt. Egész kiskorában már áthatották a vallás és a hit dolgai. Gyermekkori játszópajtásai így látták őt: „Kisfiúként nagyon jólelkű és szelíd, tiszta szívű volt. Buzdította a többi srácot, hogy legyenek jók és imádkozott velük.” „Akkor ismertem meg, amikor kilencéves lehetett. Kis szent volt. Az egész falu nagyon szerette.” – emlékezett rá vissza egy kortársa. Már Martín gyermekkorában megmutatkozott annak a csírája, amilyenné érett felnőttként vált: szelíd, vidám, áldozatos és igazi vezető egyéniség volt.
Szülei azt szerették volna, ha a fiúból rendőr lesz. Testvére, Magdalena így beszéli ezt el: „valamennyi testvér közül ő volt a legalázatosabb. Igyekvő, élénk, jó gyermek volt. A szüleim azt szerették volna, ha rendőrnek áll, de ő pap akart lenni.”
Martín jó tanuló volt és a szülei meg voltak győződve róla, hogy fiuk könnyedén megállná a helyét a korban vonzó karriert biztosító pályán; ő azonban kinyilvánította szándékát, hogy papi pályára szeretne lépni. Szemináriumi tanulmányainak megkezdéséhez nagy örömmel távozott a faluból a Zaragozához közel eső Belchite-i szemináriumba. Az első években nem emelkedett ki különösebben a többi papnövendék közül: szorgalmas és elöljáróinak engedelmes szeminarista volt. Szemináriumi tanulmányainak idejére a nála fiatalabb növendékek úgy emlékeztek vissza, mint egy olyan idősebb testvérre, aki nagyon vidám és rokonszenves volt, és aki a különböző egyéniségek közötti egyenetlenségeket közvetítésével mindig jól kezelte. Don Martín Fuster, aki ugyanarról a vidékről származott, mint Martín, akkoriban szeminarista, így emlékszik rá:
„A szemináriumban, mindenekelőtt az utolsó években, példakép volt a számunkra. Nemcsak jó ember, hanem egyenesen szent hírében állt.”
1934. november 4-én szubdiakónussá, 1935. február 10-én diakónussá szentelték. 1935. június 15-én szentelték pappá Tortosában. Első újmiséjét a probációs házban mutatta, majd ezt követően szülőfalujába, Valdealgorfa településre utazott, hogy ott második szentmiséjét celebrálja. Úrnapja volt és délután az Oltáriszentséget a faluban az ünnepi körmeneten vitte.
1935-1936 folyamán, P. Martín a murciai Szent József szemináriumban volt lelkivezető és latintanár. Papi pályája első állomáshelyén munkáját teljes erővel és lelkesedéssel, mély elhivatottsággal végezte. Működése nagy megújulást eredményezett, elöljárói és tanítványai egyaránt nagyra becsülték és elismerték. Sokan közülük azt mondták:
„Ha nem lett volna mártír, úgy is szent lett volna”.
1936-ban a politikai helyzet ugyan már elkezdte aggasztani a fiatal P. Martínt, jóllehet, hozzáállásán semmit sem változtatott, amit látott és hallott a városban: sohasem veszítette el a Gondviselésbe vetett bizalmát. Ha valami miatt aggódott, az a fiatal szeminaristákat fenyegető veszély volt, hivatásuk elvesztésének veszélye ezekben a nehéz pillanatokban. 1936. június 26-án Tortosába ment lelkigyakorlatra, ahol a Tesvérület sok papja jelen volt (a harminc ott tartózkodó személyből később 22-en haltak mártírhalált). A lelkigyakorlat végén szülőfalujába ment; ugyanazon a napon Valdealgorfa településre érkeztek milicisták, üldözésre vonatkozó írott paranccsal. Emiatt bemutatta utolsó nyilvános szentmiséjét, melynek során mindenki megáldozott.
Ettől a naptól fogva nem maradt más lehetősége, mint rejtekben maradni és laikus módjára öltözni. Szüleinek házában megbújva, a milicisták több alkalommal is keresésére indultak és ő falakat átmászva menekült egyik házból a másikba, magával vívén az Oltáriszentséget arra az esetre, ha alkalma nyílna éjszaka egy beteg vagy haldokló felkeresésére. Miután házról-házra vándorolt, a falu egy kieső területén bújt el egy barlangban. Több mint 20 napig maradt itt; ez az időszak az ő személyes és különleges keresztútja volt. A szentségi Jézus kísérte őt ezekben a keserű órákban, Ő volt az ő erőssége; még intenzívebben imádkozott, pihenés nélkül, mivel már biztos volt benne, hogy kevés ideje maradt vissza a mártírhalálig.
Augusztus 18-án a (köztársaságiak) bizottsága kiadott egy rendeletet, amely előírta a település valamennyi papja számára a megjelenést. Mivel P. Martín távol maradt, apját letartóztatták és azzal fenyegették, hogy megölik. Néhány szomszéd értesítette a hírről a barlangban tartózkodó P. Martínt, aki azonnal, megállás nélkül a faluba futott. Sok szomszéd találkozott vele és mind megerősítették, hogy vidám volt és nem látszott rajta félelem. A család egyik barátja, milicista, azt modta P. Martínnak, hogy sem apjának, sem neki nem fog bántódása esni. P. Martín erre azt mondta, hogy valamennyiüknek megbocsát, majd megölelte családtagjait és biztosította a milicistát, hogy gyilkosainak meg fog bocsátani. Kis idővel ezután letartóztatták, mikor megvallotta, hogy ő „Martín Martínez, pap, mint a többi letartóztatott”. Csak néhány perc maradt, amíg együtt lehetett a többi letartóztatottal, ez alatt a rövid idő alatt még volt annyi ideje, hogy megáldoztatott mindenkit a nála lévő, elrejtett Oltáriszentséggel. Ezt követően egy teherautóra zsuppolták fel őket, és útközben még felvettek letartóztatott egyháziakat. Amikor felszálltak a teherautóra, P. Martín hangos szóval kiáltotta: „Milyen kár, hogy ezt nem tudtam, mert ők is részesülhettek volna a mennyei lakomából!”
A legvégső pillanatban a milicisták megkérdezték, hogy utolsó szavakat kíván-e szólni. Erre ő csak nagyon szerényen azt mondta: „Semmit sem szeretnék, csak áldásomat adni rátok és kérem Istent, hogy ne rója fel nektek azt az őrültséget, amit el fogtok követni.” Ezt követően arra utasították, hogy forduljon háttal, mire a milicistákhoz fordult, és azt mondta nekik: „Szembenézve fogok meghalni, mert nem tettem semmi rosszat.” A lövések eldördülésekor azt kiáltotta: „Éljen Krisztus Király!” és átölelte a fiatal Martín Fustert, akinek első újmiséje óta alig telt el egy hónap. Ez egy újabb, legnagyobb próbája volt a fiatal papi hivatások iránti védelmének és szeretetének. Huszonötéves volt és ahogy láthatjuk a fotón, vidáman és derűsen, az Egyházat szeretve halt meg.
Miután az Egyházmegyei Papi Testvérület (Sacerdotes Operarios Diocesanos) kilenc tagjának mártírhalála, élükön Boldog Pedro Ruiz de los Paños-szal, elismerést nyert, Szent II. János Pál pápa 1995. október 1-jén, együtt más 20. századi spanyolországi mártírokkal boldoggá avatta őket. Ez a kilenc mártír nem együtt kapta a mártíromságot, és nem is ugyanazon a napon, és nem is ugyanabban a városban, de végül szenttéavatási ügyeiket egyesítették. Néhányuk földi maradványait jelenleg a tortosai Templo de Reparación őrzi.
fordította: Martí Tibor
Források:
Beato Martín Martínez Pascual – https://www.aciprensa.com/santos/santo.php?id=760
Juan de Andrés Hernansanz: Testigos de su sacerdocio, Madrid – Salamanca 1990, interneten:
http://www.sacerdotesoperarios.org/asambleageneral/contenidos/biblioteca/MARTIRES.html
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás