Blog, Tóth Evelin

A Láthatatlanba vetett bizalom

Két évvel ezelőtt, egy kiállítás-megnyitó alkalmával kaptam egy verseskötetet Simon András grafikusművésztől – amellyel már akkor szemeztem, miközben árusítottam a Művész Úr kiadványait, melynek egyike volt ez is. Ez a verseskötet nem más, mint Édesanyjának, Dr. Simon Ernőné Huszár Évának öröksége, melyet a költő halála után adtak ki. Ezen értékes kötetet azóta is szeretettel forgatom, most ebből osztok meg egy versrészletet, mely 1965. Húsvétján íródott.

“Ha majd
a konokul ökölbe szorított kezed
szelíden megnyílik,
és kitárult tenyered – mindent eleresztve –
rásimul az Övére,
akkor lesz béke veled
és amerre jársz
béke, béke.” (Huszár Éva)

Nyitott szemmel, füllel és szívvel járva a világban – legalábbis igyekszem mindig kellőképp nyitva tartani őket -, olyan impulzusok érkeznek felém, melyek nem csekély disszonanciát hordoznak magukban. Olvasva a híreket, hallgatva mindazt, amit az utca népe, vagy épp a baráti társaságom, a családom mond, eléggé erősen érzékelem azt, hogy valami nincsen rendben.

Segélykiáltásokat hallok, vagy éppen zárt szíveket látok – az emberek elszörnyednek a világban dúló szeretetlenségen, az emberek elbeszélnek egymás mellett, s a világ egy túlnyomó többsége bezárta a szívét a Szeretetnek. Konokul kergetünk fixa ideákat, vagy gondolkodás nélkül hirdetünk életképtelen, irreális ideológiákat, miközben egyre távolabb kerülünk a Lényegtől.

Miközben egyre hangosabb a világ, addig valami egyre halkul körülöttünk.

Valaki szól, de nem halljuk meg; Valaki jelen van, de nem látjuk; Valaki megérint, de érzéketlenek vagyunk rá. Mert önmagunkkal vagyunk elfoglalva, azzal, hogy egyre fentebb és fentebb kerüljünk a ranglétrán, a legjobbak legyünk mindenki közül, magunk irányítsuk az életünket – miközben egyre távolabb kerülünk a Lényegtől.

Miközben távolodunk, először fel sem tűnik, hogy mennyi minden elcsúszott az életünkben – nemcsak a személyes életterünkben, hanem lokális és globális közösségeinkben is egyaránt. Aztán egyszer csak észrevesszük a sokadik jelentkező tünet után, hogy valami nincsen rendben, mert távolodunk, sebeket szerzünk, s egyre nehezebb az élet. Észbe kapunk, feleszmélünk, és válaszokat keresünk a történtekre.

Míg hevesen keresgélünk, észre sem vesszük, hogy a megoldás a szívünkben lakozik, ott, ahol éppen Valaki kapcsolatba szeretne velünk lépni. Valaki szólít, de minket túlságosan lefoglal az általunk elképzeld élet megélése, önmagunk vélt mindenhatósága nem engedi, hogy meglássuk, felfedezzük a Lényeget. S csak azt látjuk, nem megy az élet, s nem értjük, miért történik mindez.

Pedig a megoldás előttünk van, a változás receptje közzé lett téve – ahogyan Huszár Éva is írja, konokul ökölbe szorított kezünket szelíden meg kell nyitni, hiszen csak így tudjuk befogadni az életünkbe a helyes megoldást. Szelíden ki kell tárjuk kezeinket, azokat a Megszólító felénk nyúló kezeibe helyezni, mindent átadva Neki, hiszen csak “akkor lesz béke veled”, velünk.

Bár először félelmetes lehet a Láthatatlanba vetett bizalommal, kezünk a kezébe helyezve haladni az úton, mégis ez az, ami a célra vezet. Ez az aktus az, ami segítene a körülöttünk lévő, a világban sajgó sebek begyógyulásában. Ez az aktus a kitárulás, az önátadás és a befogadás cselekedete.

Egyedül az Isten adhat számunkra gyógyulást, egyedül a Vele való kapcsolatból fakadhat számunkra valódi élet.

Imádkozom azért, hogy valamennyien, kik a világban élünk; valamennyien, akik azon áldottak közé tartozunk, kik már találkoztak az Istennel, merjük kezünk a kezébe helyezni. Imádkozom azért, hogy ezen tettünk példája legyen mások számára is követendő, hogy minél többen egy cél felé haladjunk. Imádkozom azokért is, hogy azok is hallják, lássák és tapasztalják meg az Istent, akiknek korábban ebben még nem volt részük. Imádkozom az Isten felé való fordulásokért, a világ megtéréséért. Ámen.

Tóth Evelin

Még nem érkezett hozzászólás