„Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora idejében elküldte szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek…” (Lk 14, 15-24)
Képzeljük el magunkat egyszer a másik oldalon. Mi vagyunk azok, akik meghívjuk barátainkat, számunkra sokat jelentő és szeretett személyeket egy számunkra fontos ünnepi alkalomra. Mondjuk születésnapunkra, esküvőre, vagy bármi más, számunkra fontos eseményre.
Szeretnénk együtt örülni, ünnepelni azokkal, akik közel állnak hozzánk. Szeretnénk, ha nekik is részük lenne a mi örömünkben. A meghívottak meg is ígérik, hogy okvetlenül eljönnek. Mindent előkészítünk, gondosan megszervezünk, mi pedig előre örülünk az együttlétnek. Azután amikor közeledik a nagy alkalom, még egyszer felhívjuk a rokonainkat, barátainkat, hogy megbeszéljük a részleteket. És ekkor sorra egymás után kezdik kimenteni magukat: “Ne haragudj, közbejött valami nagyon fontos dolog, mégsem tudok elmenni.” Olyan érzés, mintha arcul csaptak volna, az egész ünnep tönkre van téve. Leginkább az fáj, hogy akiket szeretünk, akikkel olyan szívesen lettünk volna együtt, azoknak úgy látszik, hogy nem vagyunk fontosak.
Előfordult már velünk ilyen eset? Hogy éreztük magunkat? Csalódottan? Leverten, összetörten? Megalázottan? Vagy inkább megsértetten és dühösen?
Sokszor mondjuk, hogy Istenről nem szabad úgy gondolkodnunk, mintha ember volna, és ezt szem előtt is kell tartanunk, de a Biblia és Jézus mégis sokszor emberi tulajdonságokhoz hasonlítva próbálja megértetni velünk Isten reakcióit a mi magatartásunkra. És ha beleképzeltük magunkat a visszautasított vendéglátó személyébe, akkor valamit megsejthetünk abból, hogy vajon hogy érzi magát Isten, amikor meghív minket és mi nemet mondunk neki. Beszéltem valakivel, aki egyike volt azoknak, akiket meghívtak most a Bush-látogatás kapcsán a parlamenti díszebédre. Egy ilyen meghívást lehetetlen nem elfogadni, de persze, esze ágában sem volt nem elmenni. Pedig ez csak egy Bush díszebéd volt. És ha Isten hív meg? Vagy Busht többre becsülnénk, mint Istent?
Jézus ebben a példázatban először azt mondja el, hogy Isten meghívta az embert, meghívott minket egy számára fontos ünnepi alkalomra, az üdvösségre.
Az üdvösség nem más, mint a boldog és zavartalan közösség Istennel. Erre hívott meg minket Isten, mert számára sokat jelentő, szeretett személyek vagyunk. A meghívást Isten már a keresztségünkben tudtunkra adta, és mindegyikünk számára eljön az idő, amikor Isten a részleteket is meg akarja beszélni velünk. De mint a példázatban a meghívottak, mi is úgy vagyunk, hogy úgy kell nekünk ez a meghívás, mint a hátunkra egy púp. Tele van a határidőnaplónk fontos dolgokkal, elintéznivalókkal; nem érek rá. Hétvégén is dolgozom, vagy végre kipihenem magam, elutazom, ebédet főzök a családnak, mennyi minden indokot tudunk felsorolni, hogy miért is maradunk távol istentiszteletekről, bibliaórákról, ifjúsági alkalomról, szeretetvendégségről, evangélizációról és a többi ünnepi alkalomról. Elvileg persze majdnem mindenki elfogadja Isten meghívását. Gyakorlatilag azonban csupán a meghívottak tíz százaléka. Legalábbis ezt bizonyítják a statisztikák. A népszámláláskor az ország népességének nyolcvan százaléka magát valamely egyházhoz tartozónak vallotta. De ezeknek csak egytizede az, aki azt is mondta, hogy gyakorolja vallását és rendszeresen jár templomba. Így néz ki a keresztény Magyarország, így néz ki a meghívottak népe. Konkrét számokkal gyülekezetünkben ez úgy nevesíthető, hogy gyülekezetünk területén 3300 ember válaszolta, hogy evangélikus. Mi pedig egy vasárnap istentiszteleteinken átlagban 300-an vagyunk. Háromezren vasárnapról-vasárnapra valami kifogással visszautasítják Isten meghívását. Nem igazán szívderítő arány. Hogyne lenne szomorú Isten? Hogyne háborodna fel, mint a példázatbeli vendéglátó? Hát, ha még azt is hozzátennénk, hogy az üdvösség messze nem egyenlő a templomba járással, hanem az Istennel való közösségnek az egész életünket magába foglaló és meghatározó állapota, akkor magunkat is azon kapnánk rajta, hogy különböző kifogásokkal mentegetőzünk és igyekszünk minél távolabb maradni ettől az elkötelezett, Istennek átadott életformától.
Isten meghívásának elfogadása ugyanis ütközne a mi egyéni terveinkkel, értékrendünkkel, és erkölcsi rendszerünkkel. Bizony, nagyon is rólunk szól Jézusnak ez a példázata. Meghívottak vagyunk Isten országába, de nem akarunk menni, hanem úgy telik el az egész életünk, hogy mindig mást tartunk fontosabbnak, és mentegetőzünk, soroljuk a kifogásainkat Istennek.
Egyszer aztán lejár az idő, becsukódik az ajtó és végleg kívül maradunk.
Szeretem ebben a példázatban, ahogy Jézus azt mondja: a szolgák jelentik: még mindig van hely. És az Úr azt válaszolja: hívjatok mindenkit, hogy megteljen a házam. Isten nem akarja, hogy üres helyek maradjanak. Ha a meghívottak nem mennek, akkor jöjjenek mások. Ha az ő barátai nem mennek, majd mennek mások. Amíg el nem kezdődik a nagy ünneplés, addig most már bárki mehet. Hely van bőven. És a barátai közül, akik visszautasították, ha meggondolná magát valamelyik, még az is mehet. Mert van még hely.
Igen, még van hely. Mindenki számára van hely, senki nincs eleve kihagyva, elutasítva. Senki előtt nincs eleve zárva az ajtó. Isten ma is újra hív minket minden feltétel nélkül. Készek vagyunk-e jönni, és minden mást félretenni azért, hogy vendégei lehessünk, hogy vele közösségbe kerülhessünk?
Jézus azt is elmondja ebben a példázatban, hogy mi a büntetése annak, aki nem fogadja el Isten meghívását. Nem bünteti őt Isten, de ő bünteti önmagát. Kimarad valamiből, ami jó, ami boldogság.
A Biblia is ezt mondja: Kívül maradnak. És ott lesz sírás és fogak csikorgatása. Hogyne lenne, amikor valaki rájön, hogy elbaltáztam az egész életemet, amikor nem vettem komolyan Isten meghívását. Kínozni fog az örök önvád, a lelkiismeret-furdalás, a tehetetlenség: Rosszul döntöttem, de most már késő. Ez lesz a pokol. Akik pedig elfogadták a meghívást, azoknak az Istennel való közösség ünnepe, a mennyország. És mind a kettő, pokol és mennyország, itt kezdődik el, ebben az életben.
Ha valaki úgy érzi, hogy pokol az élete, nem boldog, elégedetlen, az vizsgálja meg, hogyan áll Isten meghívásának elfogadásával, mert Isten mindnyájunkat az üdvösségre, a vele való boldog életközösségre hívott meg.
Balicza Iván
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás