Online társkeresők árnyékában

– De hát mit keres egy keresztény, intelligens, szép lány egy online társkeresőn? – szegezték hozzám a kérdést, mikor kiderült, hogy regisztráltam különböző oldalakra már 19 évesen.
– Ismerkedés céljából. Miért, talán egy buliban kéne megtalálnom a lovagom? Otthon nem várhatom tétlenül, hogy egyszer csak bekopog váratlanul. – vágtam rá minden alkalommal, de bennem ugyanúgy örök kérdés maradt: tényleg jobb döntés a virtuális keresgélés, mint a tétlen várakozás?

Úgy döntöttem, hogy megosztom gondolataimat a témakör kapcsán, így pár év távlatából. Hiteles képet mutatva, hátha ezzel segíteni tudok azoknak, akik úgy érzik hasonló cipőben járnak vagy épp a regisztráción morfondíroznak. Nem tisztem eldönteni, hogy jó vagy rossz dolog-e az online társkereső, kizárólag saját élményeimet osztom meg Veletek.

Miért éreztem szükségét, hogy kipróbáljam a virtuális „húspiacot”?

Nem kiváltani akartam a valóság adta lehetőségeket az online térrel, csupán kibővíteni. Attól még, hogy regisztrálok, még nem fogok ritkábban kimozdulni a szobámból – ez volt a legmeggyőzőbb érvem magam számára, hogy nincs veszíteni valóm. Azon már felesleges agyalnom mi lett volna, ha az online tér helyett a valóságot, a kapcsolataimat bővítettem volna jobban. Anno nem éreztem, hogy ez hozta volna el a megoldást, hiszen bármilyen közösségbe is látogattam, kudarcként zártam, ha végül magányosan tértem haza. Nekem nem hullott az ölembe a szerelem, úgy mint megannyi más embernek, akik megpillantották egymást egy szürke hétköznapon a buszon, az iskolában stb. aztán megváltoztatta az egész életüket. Ez a gondolat viszont nem sajnálkozásra sarkalt, hanem tettekre:

hirdetés

ha a szerelem nem jön, akkor én megyek érte.

Hogyan vágtam bele?

Több tucat weboldal és applikáció létezik már társkereső szolgáltatással (ingyenes és fizetős vegyesen). Nem volt nagy ördöngösség kiválasztani a Google találati listája közül pár igényes oldalt (próbáltam a keresztények számára készült platformot is) és kitölteni az űrlapot. Mégis tudatosítanom kellett magamban, ahogy elvártam a másiktól, hogy a valóságban is ugyanúgy önmaga legyen, maszk nélkül, úgy nekem is hiteles képet kellett festenem magamról. Csücsörítős, a kebleket kihangsúlyozó tükörszelfi helyett egy őszinte, természetes mosolygós fényképpel máris ki lehetett szűrni az olyan csalókat, akik alkalmi partnereket keresnek.

Évek és a rutin…

Az első szakítás után sokáig el se tudtam volna képzelni, hogy létezhet más férfi a Földön, aki ugyanannyira vagy még jobban tudna szeretni. Így a regisztrációkat követően egyszerűen nem hittem a szememnek, mikor naponta átlagosan 10-20 újabb férfi is meglepett üzenetekkel.

Ekkor tapasztaltam meg a társkereső szinte azonnali jótékony hatását: az önbizalom növekedést.

Ezek a férfiak segítettek elterelni a gondolataimat és ösztönöztek a továbblépésre, adtak jeleket arra, hogy van élet szakítás után is.

Idővel azonban rutint szereztem: egyre jobban szűrtem és határoztam meg az elvárásokat a másik személyével kapcsolatban. Ez adott egy olyan igényességet, hogy képes voltam a „bárki lehet, csak legyen már valakim” gondolat után a „tudom, hogy kit nem tudnék elfogadni, ezért csak az arra alkalmast engedem magamhoz” elveket követni. Mikor elérkezett, hogy alkalmasnak tűnő személyekkel kb. 3 hét beszélgetés után találkozzak személyesen, mindig észben tartottam a „biztonsági intézkedéseket” (nyilvános helyen találkozzunk, pár óránál ne tartson tovább az első randi stb.).

Szerencsére a társkeresőnek sosem érintettem azt az árnyoldalát, mikor szándékosan félrevezetett egy levélküldő, de ehhez az is kellett, hogy éretten álltam hozzá az ismerkedéshez, így sose bonyolódtam bele kétes, bizarrul alkuló beszélgetésekbe, hogy eljussunk a találkozásig. Az online társkeresőnek ott van az a másik előnye, hogy valószínűleg soha többé nem kellett találkozni azzal az illetővel, aki mégsem tetszett, és nem kellett kínosan magyarázkodni, hogy miért nem érzem a kémiát kettőnk között – egyszerűen, intelligensen elbúcsúzva is meg lehetett oldani az elválást zaklatások nélkül.

Jó pár férfival találkoztam, melyek közül egy komolyabb kapcsolat is kialakult ez idő alatt és mindegyiket emlékezetembe és szívembe véstem. Ők is hozzájárultak, hogy azzá legyek, aki ma vagyok, általuk önmagamat és a férfi nemet is jobban megismertem.

A felszabadító törlés

A társkereső sosem volt nálam egy állandó vadászati folyamat. Volt, hogy pár hónapig intenzíven használtam, aztán fél évre abbahagytam, később újra visszanéztem, de összességében sosem voltam függő. Nem bántam meg, hogy kipróbáltam, mégis eljutottam oda, hogy a profilom törlése felszabadított.

Elértem életemben egy olyan fordulóponthoz, mikor beláttam, az online társkereső csak jobban táplálja azt a vágyat bennem, hogy görcsösen akarjam a szerelmet.

Ráadásul arra is ráébredtem, hogy minden online ismerkedés alkalmával akaratlanul képes voltam olyan képet alkotni a másikról, ami a saját elképzelésemnek felelt meg, hiszen nem láthattam őt elsőre igaz valójában. Ennek pedig az volt a következménye, hogy az első élő találkozó rögtön randi is volt az egyben. Míg, akik a valós térben ismerkednek meg, számukra mindig adott, hogy először felszabadultan, csak haveri alapon kezdhetik az ismerkedést és láthatják egymást a jelen közegében és élhetik át az izgalommal teli „lesz belőle randi?” pillanatokat. Az online térben eltűnik ez a varázs. Talán ezért is jött el a kiábrándulás, hogy szűkíthettem én végletekig az találati listát, hogy megtaláljam a megfelelőt, ha egyszer a valóságban viszont nem tudott kialakulni a kölcsönös vonzalom, akkor az halott ügy.

A profil törlése egy döntés volt, hogy a sok tapasztalatot felhasználva már úgy várakozzak a párkapcsolatra, hogy még inkább a jelenben élhessek. Szerkesztőtársam egy korábbi cikkében szóról szóra azokat a gondolatokat osztotta meg, melyek bennem is megfogalmazódtak ekkor.

Happy End

Miután elengedtem a „vadász ösztönömet” és elkezdtem „élni”, fél évvel később a Jóisten egy olyan ajándékot adott, akire mindig is vágytam. Nem kellett végig vinni a szűrésprogramon, hogy megfelel-e a beállított elvárásaimnak, mégis az első találkozás alkalmával éreztük mindketten, amit egyik társkereső sem tudott volna megmutatni: „Rád vártam eddig!”

Senkit nem szeretnék lebeszélni, sem pedig bátorítani a társkereső használatára, hiszen saját történetem is azt bizonyítja, hogy lehet ez egy út önmagunk megismerésére is, és számtalan példát is látok, mikor nem törlés, hanem házasságkötés született egy kattintásból. Arra viszont, határozottan bátorítok minden kedves olvasót, sorstársat, hogy olvassák el a belinkelt cikket és éljenek boldogan szingliként a való világban, de ne tétlenül, hiszen a regisztrációnál létezik egy még jobb megoldás: imádkozva várakozni – nekem bevált!

B. Rita

hirdetés