Mikor leszek készen a szeretetre? Mikor fogok tudni továbblendülni életem egy nehézségén? Minek kell beteljesülnie, hogy végre elégedett legyek az életemmel? Vagy nem várakoznom kéne a különleges pillanatra?
„Egyszer egy asszony mondotta el:
– Évek óta imádkozom, de hiába kérem, hogy újra tudjam szeretni a férjemet, aki megcsalt. Megbocsátottam neki, azóta is rendes életet él, de én képtelen vagyok szeretni, se testileg, se lelkileg nem megy. Miért nem hallgatja meg Isten a kérésemet? Irtózatos így egymás mellett élnünk!
Azt kellett válaszolnom neki:
hirdetés– Testvérem, ne várjon tovább valami titokzatos érzelmi hullámzásra, valami különös “bizsergésre”, még imádság után sem, hanem cselekedjék úgy a férjével, mintha szeretné! Minden tekintetben és minden vonalon, mert olykor a gyógyítást az érzelmeinken keresztül kezdi el a Lélek, de olykor az engedelmes cselekedeteinken keresztül. Úgy látszik, érzelemre hiába vár, Isten szándéka más. Kezdje el az engedelmesség vonalát!
Ez az asszony hitt a szónak, és engedelmeskedett. Egy napon ragyogva mondotta:
– Tudja, tiszteletes úr, az egyik délután úgy simogattam meg a férjem haját, amikor elmentem a széke mellett, mint tíz évvel ezelőtt, amikor még forrón szerettük egymást. Egyszerűen megtettem, mert ön azt mondotta, úgy csekedjek, mintha szeretném, és én úgy tettem. Akkor a férjem az asztalra ejtette a fejét, és keservesen sírni kezdett. Amikor mellé ültem, és átöleltem a vállát, én is vele sírtam. Ekkor éreztem is, hogy szeretem. Ismét szeretem, úgy, mint régen.
Bárcsak a szívedbe tudnám vésni: Menet közben, menet közben!… Menet közben érezheted meg, hogy újra tudsz szeretni.”
Gyökössy Endre elmélkedése elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy életünk jó pár helyzetében nem várakoznunk kéne, hogy valami bennünk vagy külső körülményeinkben megváltozzon, hanem cselekednünk – még ha nem is érezzük készen magunkat. Őszintén, sokszor vagyok úgy, mint a történetben említett nő. Várom, hogy érzelmileg eljussak egy adott pontra, hogy így új erőt kapjak a szeretethez, az újrakezdéshez. Ha majd eljutok oda, hogy meg tudok bocsátani, akkor jobb lesz a kapcsolatom ezzel az emberrel – gondolom. Ez az elmélkedés emlékeztetett arra, hogy soha nem leszek teljesen kész a szeretetre, és csekély az esélye annak, hogy hétfőről keddre egy új, irgalmasságtól túlcsorduló szívvel ébredjek fel.
De a „menet közben” elve annyi mindenre igaz lehet még! Önmagunk fejlesztése is gyakorlati lépésekkel kezdődik; ha például problémánk van az önszeretettel, hétköznapjainkba érdemes olyan tevékenységeket belecsempésznünk, melyek feltöltenek minket, melyek során szeretve érezzük magunkat. Ha szeretnénk, hogy fontosabb legyen számunkra Isten, nem kell egy különleges jelre vagy érzelemre várnunk, hogy elinduljon a változás. Tűzzünk ki kezdetben apró célokat, például, hogy minden reggel és este legalább néhány percet imádkozunk– és ennek gyümölcse idővel az lesz, hogy érzelmileg is közelebb kerülünk Istenhez, hogy egyre jobban szeretjük majd Őt, egyre jobban vágyunk Rá.
Könnyű azt is gondolni, hogy ha majd ez vagy az teljesül az életemben, ha majd megszabadulok ettől a nehézségtől, boldog leszek. De mi lenne, ha ahelyett, hogy megtorpannék, állnék és várnék egy érzésre, egy benső vagy külső változásra, inkább – az angol fake it ’till you make it mondást alkalmazva – megfordítanám a képletet? Tegyek úgy, mintha az elérni kívánt cél már az enyém lenne, különben sosem indulok el a változás útján. Próbáljam meg! Ahogy egy kisgyermek menet közben tanulja meg a járás művészetét, úgy mi is menet közben döbbenhetünk rá arra, hogy képesek vagyunk. A szeretetre. A boldogságra. A megbocsátásra. Az újrakezdésre.
Fekete Ági
hirdetés
