A házasság alatt bizonyára minden pár megtapasztalja annak nagyszerűségét és előnyeit, de nem tagadhatjuk, hogy hátrányokkal és más kellemetlen pillanatokkal is szembe kell nézni az évek során. Nem számít, mennyire szeretitek egymást, mint férj és feleség, alkalmanként biztosan lesznek nézeteltérések, félreértések. De elég ok ez arra, hogy feladjátok, és a válást válasszátok?
„(A szeretet) mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7-8a) Ismerem a nem működő kapcsolatok szívhasogató reménytelenségét. Az egymás mellett létezést. A hangtalan feszültséget. A könnyeket.
Időről-időre felmerül a kérdés (legutóbb a római családszinódus kapcsán), hogy haladva a korral, az egyház megengedi-e “végre” a válást? Nem tudom mennyire jelentene ez haladást, és természetesen egyáltalán nem tisztem nyilatkozni a tanítóhivatal nevében, azonban arra gondoltam, hogy írok egy posztot arról, hogy mit tanít ebben a kérdésben a Szentírás. Végső soron keresztények esetében ez sem egy utolsó szempont.
A szociológusok előtt már régóta ismert tény, hogy az elvált, egyszülős családokból érkező gyerekek rosszabbul teljesítenek a közép és felsőoktatásban és a számarányukhoz képest kevesebben szereznek diplomát. Ennek a jelenségnek az egyik leglényegesebb okára világít rá a norvégiai Oslói Egyetemen nemrég befejezett kutatás, amely azt az eredményt hozta, amit röviden úgy foglalhatnánk össze: azok a gyerekek, akik elveszítik az édesapjukat, elveszítik az ambíciójukat is.