Van két kisfiam. Különösen a nagyobbikkal kapcsolatban szoktam rácsodálkozni: Hogyan is lehetséges, hogy két aprócska sejtből kialakul egy egész ember? Ő már ovis, úgyhogy tényleg sok mindent tud már, hihetetlen, milyen nagy! Sokszor nehéz visszagondolni, hogy ő is volt kicsi, az pedig, hogy miből lett, egyszerűen felfoghatatlan.
Az egyik legszörnyűbb tapasztalat, amit az ember szülőként átélhet, ha elveszett a gyerek. Futkosok a tömegben, kiabálom a nevét, kérdezősködöm. Hiszen az előbb még itt volt, fogta a kezemet! Agyamban a legszörnyűbb képek cikáznak, pusztulás és ezer veszély, amelyek egy gonosz világban leselkednek rá, védtelenre, ha nem vagyok vele… A leírhatatlan szorítás a torokban, a gyomorban: fáj a kétségbeesés, az aggodalom. Aztán az esetek többségében, hála Istennek, jön a megkönnyebbülés. Egy pillanat alatt minden megváltozik. Megvan, nincs baja! Sír talán, de itt van, csókjainkkal borítjuk, minden rendben van már, együtt vagyunk!