Bár II. János Pál pápa szentté avatása szinte példa nélküli gyorsasággal zajlott, még az ő esetében is szükséges volt egy csoda a boldoggá, és egy csoda a szentté avatáshoz. Ezt a két ismert csodát idézzük fel most olvasóinknak a pápa emléknapjának (október 22.) alkalmából.
Az egykori lengyel egyházfő számtalanszor szólt a fiatalokhoz és volt lelki támaszuk, nemcsak pápasága előtt, hanem főpásztori szolgálata során is. Az idősekről azonban olykor túlontúl kevés szó esik, pedig az ő feladatok átadni számunkra a bölcsességet, a mi feladatunk pedig az, hogy meghallgassuk őket és erőt merítsünk a tapasztalatukból.
Számomra Szent II. János Pál pápa volt „a” pápa. Az ő pontifikátusa alatt születtem és életem első tizenhét évében a legtermészetesebb dolog volt, hogy rá asszociáltam, ha meghallottam azt a szót, hogy szentatya. El sem tudtam képzelni, hogy más is ülhet Péter trónján. Természetes volt az ő jelenléte – mint ahogy természetes volt a személyisége is. Kiemelkedő.
A világ egyik leghíresebb szobrának története az 1920-as évekbe nyúlik vissza, amikor is Jose Thedim (1892 – 1971) szobrász Brazíliából vitte a cédrusfából készült 110 cm nagyságú szobrot Fatimába. Az alkotó az akkor 13 éves látnok, Lucia útmutatásai szerint készítette el a szobrát.
II. János Pál pápa hajszálait helyezték el ereklyeként a németországi Laatzen egyik idősotthonának kápolnájában.
