Kicsiként féltem a temetőben, kelletlenül mentem szüleimmel a sírokhoz, emlékszem az érzésre. Ahogy nőttem, fejlődtem, természetesen a halállal való kapcsolatom is megváltozott. Természetesen? Nem biztos. Kérdés, mennyiben természetes a mai ember halálról alkotott képe – vagy annak hiánya.
Ma megakadt a szemem egy blog címén, és a nagy szabadidő-túltengésem közepette végigolvastam. Tudom, mindenki ezt mondja, de tényleg ritkán olvasok ilyesmit, mert utána elöntenek a különböző érzelmek, gondolatok: idegesség, düh, öröm, hála, kétely, bizonytalanság… teljesen kiszámíthatatlan, témától és írástól függ, és hát a lelkiállapotomtól. Na, de ez most lényegtelen is. Ma arra döbbentem rá, hogy mennyire jó tudatában lenni annak, hogy minket Isten teremtett, „és látta, hogy ez jó”! Értékekkel, ajándékokkal van tele az életünk!
Kicsoda, milyen az Isten? Kiről beszélünk, amikor Istenről beszélünk? Kivel van dolgunk, ha vele találkozunk? Egyáltalán megismerhetjük Istent? Megtudhatjuk, hogy kicsoda, és milyen? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik az alábbi “blogbejegyzés”, mely voltaképpen igehirdetésként hangzott el.
2013-ban, mint frissen felszentelt újmisés „nászúton” jártam Brazíliában, az Ifjúsági Világtalálkozón. A földrész egyik legveszélyesebb városának tartott metropoliszban egyedül jártam az utcákat, utaztam a különböző tömegközlekedési eszközökön és persze más és más negyedeken át. De nem féltem. Sőt még a három millió fiatal láttán sem riadtam meg. Együtt voltunk, együtt a pápával, együtt közösségben.