Tragikus körülmények között, szentmise közben vesztette életét egy ecuadori szerzetespap, akire az oltár közelében álló kereszt zuhant rá. Utolsó homíliájában éppen az idő múlandóságáról és az Istennek szentelt élet értékéről beszélt. De mit kezdhetünk egy ilyen megrendítő egybeeséssel? Mit mondhatunk Isten jelenlétéről ott, ahol a hit egyik legszentebb jelképe válik a halál eszközévé? Nagy Péter János atya személyes hangvételű írásában a tragédia kapcsán a keresztény reményről, az Eucharisztia titkáról és az örökkévalóság felé tartó emberi élet értelméről elmélkedik.
Vannak halálesetek, amelyekről különösen nehéz megszólalni. Már a körülmények is annyira megrendítőek, hogy szinte kikényszerítik belőlünk a kérdést: vajon mit jelent mindez? Miért éppen így történt? És hol volt Isten abban a pillanatban, amikor mindez bekövetkezett? Az ember szeretne valami megnyugtatót mondani, találni egy gondolatot, amely valamelyest érthetővé teszi a történteket.
Csakhogy vannak események, amelyek előtt a legőszintébb válasz talán éppen annak beismerése, hogy sok mindent mi magunk sem értünk.
Október 17-én, szombat este az ecuadori Guayaquil városában Patricio Alfredo Sánchez Molinari redemptorista szerzetespap szentmise közben vesztette életét, amikor az oltár közelében elhelyezett nagyméretű kereszt váratlanul lezuhant. Éppen előző nap ünnepelte papszentelésének tizenötödik évfordulóját. Hívei egyszerű, közvetlen, a betegeket is rendszeresen látogató lelkipásztorként emlékeznek rá. Mindezt azért tartom fontosnak, mert a tragédiáról készült felvétel pillanatok alatt bejárta a világhálót, és félő, hogy halálának néhány másodperce lassanként elfedi mindazt, ami előtte volt. Pedig egy pap életének igazi történetét sokkal inkább azok a találkozások mondják el, amelyekről soha nem készült felvétel, és az a sokszor észrevétlenül végzett szolgálat, amelynek gyümölcsei talán csak Isten előtt ismertek.
Patricio atya utolsó homíliájában a császárnak fizetendő adóról szóló evangéliumot magyarázta. Arról beszélt, mennyi időnket emésztik fel a mindennapi elfoglaltságok, miközben Istenre és szeretteinkre olykor alig jut belőle.
Majd kimondta, hogy egyszer mindannyian meg fogunk halni, s akkor más súlya lesz annak az időnek, amelyet Istennek és embertársainknak szenteltünk.
Néhány perccel később bekövetkezett a tragédia. Különös egybeesés, hiszen éppen az elmúlt napokban magam is ezzel az evangéliumi szakasszal foglalkoztam. Jézus szavai – „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” – szinte szállóigévé váltak. Csakhogy Jézus előbb egy dénárt kér, majd megkérdezi, kinek a képmása látható rajta. A pénzérmén ott a császár arca, az ember pedig Isten képmását hordozza. Lám, mennyivel mélyebbre vezet ez a kérdés! Kinek a képmását hordozzuk valójában? Milyen könnyen rányomja bélyegét életünkre az elismerés utáni vágy, a megfelelési kényszer vagy mindaz, amitől boldogulásunkat reméljük! Közben észrevétlenül telnek az évek, és olykor éppen azokra jut a legkevesebb időnk, akiknek szeretetünkből a legtöbbet kellene adnunk.
De mit kezdjünk azzal, hogy éppen egy kereszt lezuhanása okozta ennek a papnak a halálát? Eszembe jut Lukács evangéliumából a siloámi torony története. Jézus tizennyolc emberről beszél, akikre rádőlt a torony, majd határozottan elutasítja, hogy sorsukból valamiféle különös bűnösségre következtessünk (vö. Lk 13,4–5). Ma is érdemes komolyan vennünk a szavait.
A tragédiából nincs jogunk rejtett isteni szándékokat kiolvasni.
A Guayaquilban lezuhant kereszt egy anyagból készült tárgy volt, amelynek lezuhanását fizikai okok idézték elő. Krisztus keresztje viszont annak a szeretetnek a jele, amellyel Isten egészen a halálig elment értünk. Éppen ezért olyan fájdalmas ez a történet. Egy olyan jel okozott halált, amelyre tekintve mi magunk az élet győzelmét hirdetjük. S talán itt értjük meg igazán, milyen keveset érnek az ügyesen megfogalmazott vallásos magyarázatok, amikor egy emberi élet váratlanul véget ér.
A kórházban végzett papi szolgálatom idején, különösen a járvány hónapjaiban, magam is megtapasztaltam, mennyire elégtelenné válhatnak a gondosan megformált mondatok, amikor az ember a halállal szemtől szemben találkozik. Mit mondhatunk annak, akinek az élete lassanként elfogy, vagy aki szerette elvesztésével kénytelen szembenézni? Ott, a betegágyak mellett különösen is megértettem, hogy nekünk, papoknak is bele kell kapaszkodnunk abba a reménybe, amelyet másoknak hirdetünk. Ezeknek a találkozásoknak az emléke az oltárhoz is elkísért. Hiszen hányszor kimondjuk Krisztus szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ám ezeknek a szavaknak a templom falain túl is folytatásuk van. Ott, ahol az ember szenved, ahol jelenlétünkkel talán már semmin sem tudunk változtatni, mégis megpróbálunk valamit továbbadni abból a szeretetből, amelynek szolgálatára meghívást kaptunk. Amit az oltárnál Krisztus nevében kimondunk, annak igazsága a saját életünkben is helyet kér.
Talán ezért érintett meg különösen Patricio atya utolsó homíliája. Az időről beszélt, miközben maga is annak az örök jelennek a szolgálatában állt, amelyre a szentmise megnyitja az emberi életet. Hiszen az Eucharisztiában Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt húsvéti áldozata szentségi módon jelenvalóvá válik. Az örökké élő Krisztus a mi mulandó időnkben találkozik velünk, hogy már itt részesítsen bennünket abból az életből, amelynek teljességére meghívott. Milyen különös és mégis milyen természetes ez a keresztény hit számára! Az ember az időben él, számolja a napokat és az éveket, miközben a szentmisében már annak az örökkévalóságnak az előízét kapja, amely felé egész élete tart.
S milyen különös, hogy éppen erre a találkozásra sajnáljuk oly gyakran az időnket! Amikor azzal áltatjuk magunkat, hogy nincs időnk a vasárnapi szentmisére, vajon mit is mondunk valójában? Annak, akitől az életünket és vele együtt minden percünket kaptuk, éppen a vele való találkozásra nem jut időnk? Természetesen vannak élethelyzetek, amelyek valóban megakadályozhatják a részvételünket. Ám milyen gyakran akad valami, amit fontosabbnak tartunk, jóllehet magunk is tudjuk, hogy volna lehetőségünk elmenni! Miközben örök életre vágyunk, olykor éppen attól a találkozástól maradunk távol, amelyben ennek az életnek az előízét már itt a földön megtapasztalhatnánk. S közben telnek az évek, és egyszer majd valóban elfogy az időnk.
Arra gondolok, hogy feltehetően Patricio atya egész papi szolgálatának is ez lehetett az egyik legmélyebb törekvése.
Elvinni Krisztus fényét azokhoz, akiknek az élete sokszor a szenvedés és a mulandóság szorításában telik. A betegekhez, a gyóntatószékbe érkezőkhöz, mindazokhoz, akiket Isten rábízott. Hiszen a pap éppen azért áll az oltárnál, hogy az örökké élő Krisztus a rábízott emberek számára is megtapasztalható közelséggé váljék. És miközben Patricio atya azon az estén az Istennek ajándékozott idő értékéről beszélt, az ő földi ideje is a végéhez közeledett. Utolsó pillanata abban a liturgikus közösségben érkezett el, amelyet szolgált, s amelynek ünneplésében már az örök élet ígérete ragyog fel. Hogy miért éppen akkor és miért éppen így, arra nincs válaszom. Mégis megrendítő arra gondolni, hogy aki mások előtt annyiszor megnyitotta a Krisztussal való találkozás lehetőségét, most maga szorul rá egészen arra az irgalomra, amelynek mindvégig szolgája volt.
Most pedig érte imádkozunk. Hogy az a Krisztus, akinek jelenlétét földi életében oly sokszor közvetítette, irgalmas szeretetében befogadja őt. Hogy aki az időben élve az örökkévalóság fényét igyekezett elvinni másokhoz, maga is elnyerhesse annak az életnek a teljességét, amelyről mindvégig tanúságot tett.
Adj neki, Urunk, örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjék békében. Ámen.
Nagy Péter János atya
hirdetés
