Jézus utánunk jön! Ne féljetek! – nagyinterjú Tóth Tamás atyával

A 777 Podcast vendége volt Tóth Tamás katolikus pap és egyháztörténész, akivel húsvét mélyebb teológiai és emberi üzenetéről beszélgetünk. Szó esik a böjt valódi értelméről, Jézus szenvedéstörténetéről és a tanítványok esendőségéről. Az interjú rávilágít arra, hogy a kereszténység nem tökéletesség, hanem úton levés, amelyben a kudarcoknak is helye van. Kiemelt hangsúlyt kap a megbocsátás, mint isteni cselekedet, és az egység iránti vágy, amely Jézus tanításának középpontjában áll.

Húsvétot negyvennapos böjti időszak előzi meg. Mit jelent böjtölni? Miért fontos? És létezik-e jó böjt?

Divat lett a böjtölés, nem csak a keresztények körében. Van, ahol léböjtnek, fogyókúrának, testünk rendbetételének nevezik. Kétségtelenül van egy ilyen hatása is, de keresztény szemszögből a böjt tulajdonképpen nem más, mint megtapasztalni a saját korlátainkat, saját nehézségeinket.

hirdetés

Azt hiszem, hogy a jó böjtölés pont arról szól, hogy a saját határainkat megtapasztaljuk. Arról szól, hogy alázattal elfogadjuk azt, hogy nem minden és nem mindig a miénk. Jól böjtölni úgy lehet, ahogyan Szent Ágoston is kéri tőlünk, és figyelmeztet bennünket:

csak úgy szabad böjtölni, ami a szeretettel függ össze. Ami a szeretet ellen van, azt még véletlenül sem szabad megtenni.

Jézus sokat beszél tanítványainak arról, hogy mi fog történni az Emberfiával. De mintha nem értették volna meg a lényeget. Vajon miért van bennük egyfajta értetlenség?

Az evangéliumok tulajdonképpen marketing szempontból antitörténetek. Az a céljuk, hogy egy olyan kereszténységet mutassanak be, egy olyan Messiást, akiért mindenki odaadja mindenét. És mit látunk? A vezetőt kivégzik, a legközvetlenebb munkatársak vagy elárulják őt, vagy nem értik meg, vagy a kettő együtt. Ráadásul, aki megtagadja, a leghíresebb apostol, Péter, végül ő lesz az egésznek a földi vezetője. Jézus bízza rá ezt a feladatot, a többszörösen bukott emberre. Mert a kereszténység és Jézus üzenete arról szól, hogy mindannyian a megértés útján vagyunk. Maguk az apostolok is lassan értik meg, hogy mi is ez az egész. A legdöbbenetesebb tényleg az, hogy ott van nagypéntek, és hiába hallották a Mestert éveken keresztül közvetlen közelről, mégis elindulnak mindenfelé, és Jézus megy utánuk.

Ez a döbbenetes az egészben, hogy az Isten még utánuk is megy.

Ez egyfajta üzenet: hogy van esélyünk nekünk is jó tanítvánnyá válni?

Ezt is mindig elmondom a fiataloknak, hogy mennyire jó lenne az, ha megkeresztelkedés után egyúttal tökéletesek is lennénk. Egyébként nekünk, papoknak is könnyű lenne, mert nem kellene annyit gyóntatni. A kereszténység ennél bonyolultabb dolog: úton levés. Jézus mondja:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6)

Tehát nekünk van egy feladatunk. Mindannyian úton lévő emberek vagyunk. A kérdés az, hogy azokból a találkozásokból, eseményekből, örömteli pillanatokból, tévedésekből, bűnökből, amelyeket adott esetben elkövetünk, mit tanulunk. Engedjük-e, hogy az Isten valami jót hozzon ki abból is, ami rossznak tűnik? Nekünk, akik tudjuk, hogy Isten útját akarjuk követni, de nem mindig hozunk jó döntéseket, bátorító az, hogy Jézus az apostolokat is az emberi törékenységükkel együtt szerette és karolta át őket.

Jézus nem lóháton vonul be Jeruzsálembe, hanem szamárháton. Ennek van teológiai jelentése?

Ma is úgy tekintünk a katonákra, királyokra, mint akik lóháton vonulnak be valahova. Róma egyik központi terén, a Capitoliumnál is az egyik római császár dicső lovasszobra áll. Egy komoly hadvezérhez, komoly uralkodóhoz ló illik. Jézus a történetek szerint szamárháton vonult be, pontosan azért, mert – ahogyan Ő is mondja – az Ő országa nem ebből a világból való.

Nem a földi uralomról akart tanúságot tenni, más volt a küldetése.

Az utolsó vacsorán Jézus megmossa tanítványai lábát, majd megalapítja az Eucharisztiát, ezzel új szövetséget köt az emberiséggel. Miben más teológiai értelemben ez az új szövetség?

Megszokták tőlem kérdezni, hogy minek kell az Ószövetséget olvasnunk, amikor mi, keresztények az Újszövetségre alapítjuk vallásunkat. Ahhoz, hogy megértsük az Újszövetséget, kell az Ószövetség. Ott van az első szövetségkötés, az első húsvét, az Egyiptomból való kivonulás, az első bárányvacsora. Azt tapasztaljuk az Ószövetségben, hogy Isten megmenti népét, kivezeti Egyiptom földjéről, országot ad nekik, és ők valamiért nem tudnak jól bánni ezzel az országgal.

Az Újszövetségben tulajdonképpen nem történik más, mint hogy Isten, Jézus Krisztusban saját magát adja nekünk.

Az Eucharisztia szentségét és a papság szentségét is ekkor alapítja meg. Isten önmagát adja nekünk. A szentáldozásban a maga fizikai értelmében is Jézus Krisztus részévé válik a testünknek, és kell, hogy részévé váljon a lelkünknek is. Ennél többet mit akarunk?

Jézus elvonul a Getszemáni-kertbe imádkozni, és gyengének látszik, mintha félne. Itt is megmutatkozik emberi természete. Ő mégis engedelmes. Segítsen Tamás atya megérteni nekünk, egyszerű embereknek ezt a fajta engedelmességet! Mi a titka?

Nagyon szép az imádság, amit ott, az éjszakai magányban Jézus imádkozik. Ott van benne az ember fájdalma, félelme. Jézus egyszerre Isten és ember, ahogyan azt a teológia is tanítja. Az emberi félelem, fájdalom, az ismeretlentől való félelem ott van benne. Mivel tökéletes ember és az Isten Fia, ezért tudja, hogy az egyetlen jó megoldás, ha Istenre bízza magát.

Ahogyan olvassuk ezt az imádságot, Jézus még sokat imádkozik. Az egységért:

„hogy mindnyájan egy legyenek.”

Mert a széttöredezettség az egyik legrombolóbb dolog. Egyházaink is mennyire szét vannak töredezve sokszor. A protestantizmusban is ez az egyik legfájdalmasabb, amit most próbálunk gyógyítgatni. Az egység jézusi parancsát, kérését nem tudtuk megtartani. Néha egyházon belül is a saját gondolataink, saját igazságunk fontosabbnak tűnik, mint az egység parancsa. Pedig Jézus nem véletlenül az egységért imádkozott az utolsó vacsora után.

Elfogásakor csendben marad, erőszakkal próbálják megtörni, és Ő hallgat. Felfogni is nehéz: mi kell ehhez a hallgatáshoz? Lehet így elfogadni az igazságtalanságot?

Aki már volt igazságtalan helyzetben, az tudja, hogy rendkívül nagy kísértés ilyenkor, hogy az ember feladja az egységet. Akár magyarázkodásba kezdjen, akár ott hagyja az egészet. Jézust megkorbácsolják, több fórum elé citálják, teljesen világos, hogy egy koncepciós perről van szó. Jézus válasza az, hogy ezt az egészet méltósággal Isten kezébe helyezi. Nem a saját akaratára támaszkodik, nem a saját meggyőzőképességére.

Olyan helyzet ez, ami emberi ésszel nehezen érthető.

De aki már volt ilyen helyzetben, az tudja, hogy ez az egyedüli járható út. Miért? Mert Jézus megbocsát. Akik ellene bűnt követnek el, tulajdonképpen eszközzé válnak Isten kezében, és Jézus megbocsát nekik. A megbocsátás tulajdonképpen nem más, mint egy isteni tett. Ha megbocsátunk, akkor egy isteni tettet követünk el.

 Jézus pere inkább politikai vagy vallási jellegű volt?

Jogtörténészek és teológusok is nagyon sokat foglalkoztak Jézus perével. Ha kinyitjuk az evangéliumot, akkor nagyon világosan látjuk, hogy a nagypénteki események nagyon komoly százalékát teszik ki mind a négy evangéliumnak. A szentírók nagyon fontosnak tartották, hogy ez lehetőség szerint pontosan bekerüljön az írások közé, és az utókor számára megmaradjon.

Volt egy cél, ami az volt, hogy Jézust el kell tenni láb alól, el kell tüntetni.

Azért, mert sokak szemébe mondta az igazságot. A fedhetetlen életével olyan tükröt tartott sokak elé, amit ők nem tudtak elviselni. Van magyarul is egy mondás: ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde. Ők pedig erre azt mondták, hogy akkor törjük össze a tükröt. A korabeli vallási vezetők elhatározták Jézus vesztét, és ennek megfelelően próbálták alakítani a történetet.

A főtanács tagjai, akik az ártatlan embert elítélik, Pilátus elé viszik, hogy ítélje el. Pilátus érzi, hogy az egész történet sántít, nem akar ebbe belemenni. Látta, hogy ennek nem sok értelme van, és tudta, hogy bár Jézus nem volt római polgár, de egy ártatlan embert kivégezni még római jogi szempontból sem helyes. Aztán Pilátust ott fogják meg a főpapok, hogy majd elmondják a feletteseinek, hogy nem a császár barátja.

Ez is mennyire emberi.

Azt szokták mondani, hogy a sikernek sok gazdája van. A sikertelenségnek általában nincs gazdája, ahogyan a bűnnek sem. Ha végignézzük ezt a történetet, azt látjuk, hogy mindenki tologatja a felelősséget, hogy valaki másra lehessen kenni a rossz döntést. Mert érzik, hogy ez egy koncepciós per. A főtanács azt mondja: legyen Pilátus a felelős. Pilátus pedig nem tud az egészből kitérni, mert megzsarolják, és zsidó módra megmossa a kezeit, üzenve ezzel,

hogy ezt tulajdonképpen ti csináltátok.

Van benne egy fájdalmas dolog: hogy megpróbálják a közvéleményt meggyőzni. Időnként az ember, ha hatalommal bír, bele tud esni abba a csapdába, hogy akire ő rámutat, az bűnös, és ezt mindenki el fogja hinni. Mert ő az autoritás.

Ha ma, 2026-ban hangzana el a kijelentés: „Az én országom nem e világból való”, milyen visszhangot keltene? Mit váltana ki az emberiségből?

Én történészként a spirális történelemszemlélet híve vagyok. Tehát a dolgok bizonyos minták szerint ismétlődnek, de nem egészen ugyanúgy. Ha Jézus most megjelenne, akkor nem biztos, hogy hirtelenjében tudnánk őt hová tenni.

Van egy nagyon nagy különbség 2026 és Jézus kora között.

Akkor, azon a húsvéton Jézus egyszer és mindenkorra megváltott bennünket, a most élő embereket is.

Nekünk az a kötelességünk, hogy küzdjünk a saját félelmeinkkel, emberi, ösztönös érzéseink ellen, és annak a Mesternek a nyomába szegődjünk, aki ott és akkor életét adta értünk.

Sokak számára felfoghatatlan, hogy Jézus a kereszten is rosszakarói bocsánatáért imádkozik. Hogyan lehet ezt a fajta megbocsátást beépíteni a mindennapjainkba?

Jézus megbocsátott a kereszten, megbocsátott mindenkinek, aki rosszat tett ellene. Amikor mi megbocsátunk valakinek, akkor mi Jézushoz hasonlóan egy isteni cselekedetet hajtunk végre. Aki már volt reménytelen helyzetben, az pontosan tudja, hogy ez tényleg a szeretet legmagasabb foka.

Ne feledkezzünk meg a tanítványokról sem, akik elfutnak, mert megijednek. Csak János áll ott a kereszt alatt. Tehát nem voltak ők sem tökéletesek. Ezek vagyunk mi, akik ugyanígy elfutunk és elmenekülünk?

Nem látjuk ott tolongani a tanítványokat a kereszt alatt, de lehet, hogy nem is ez volt a feladatuk. Mert utána összegyűjti őket. Jézus nem haragszik rájuk – miért tenné? Még nem voltak készen. A tanítványok is úton vannak. Jézus nem egy egyszerű utat adott nekünk.

A saját gyengeségeinkkel együtt kell hiteles tanúivá válni Jézus Krisztusnak.

Végezetül, mit üzennél azoknak, akik még nem állnak készen Krisztus és a feltámadás befogadására?

Sokféle élethelyzet van, és mindannyian úton vagyunk. Különböző szakaszain járunk az útnak. Nagyon emberi, de nagyon félrevezető tud lenni, ha ezt az úton levést mindig egymáshoz hasonlítjuk. Ugyanis ez nem egy verseny. Én azt gondolom, hogy legyünk nyitottak Jézusra, mert be akar költözni a szívünkbe, de ehhez kell a mi döntésünk is.

Ha meg akarjuk Őt ismerni, akkor érdemes hiteles forrásokhoz fordulnunk.

Nekünk, keresztényeknek az a felelősségünk, hogy a mindennapi életben a tetteinken lássák: a magunk csetlő-botló módján mi mégiscsak Jézust keressük. Fontos a nyitottság, mert egy olyan világban élünk, ahol lassan az utolsó fogódzókat is eltüntetik mellőlünk. Egy évvel ezelőtt még a mesterséges intelligencia által készített videókról nagyjából meg lehetett mondani, hogy hamisak vagy nem hamisak. Ma már ez nem feltétlenül derül ki. Egy ilyen világban, amely ennyire elbizonytalanít bennünket, és ahol érezhető az egzisztenciális bizonytalanság, még inkább szükség van fogódzókra. Én, keresztény emberként azt mondom, hogy Krisztus a fogódzó.

hirdetés