„Isten végig viselte a gondomat” – Anna megrendítő története a szüléstől az életmentő műtétig

Mosolygós, kedves fiatal édesanya lép be a kávézóba, nincs még 30 éves sem. Ránézésre senki nem gondolná, hogy az elmúlt éve milyen kegyetlenül szélsőséges volt: megszületetett gyönyörű kisbabája, de közben kiderült, hogy negyedik stádiúmú daganattal küzd. Ő Anna, akinek gyógyulásáért a 777-en imalánc indult, és akinek egy életmentő műtét során tíznél is több szervét vették ki az orvosok. Anna története tele van nehézséggel, drámával – és még több reménnyel, hittel és hálával. Megrendítő beszélgetés idillről, szenvedésről, örömről – és a közben végig mellette lévő Istenről.

Nem tudom valaha kezdtem-e így interjút, de ez a Te esetedben a legfontosabb kérdés: hogy vagy?

Most már jól vagyok, a körülményekhez képest ki tudom mondani, hogy jól vagyok.

Amikor ezt a kérdést meghallod, akkor inkább a fizikai vagy a lelki állapotodra gondolsz először?

hirdetés

Először a fizikai, hiszen az változott igazán markánsan az elmúlt hónapok során. A lelki állapotom folyamatosan változik, hosszabb idő és folyamat lesz, amíg teljesen rendbe jön. Sokkal könnyebb arról beszélnem, hogy vagyok fizikailag, mint a lelkemről.

Tekerjük vissza egy évvel az időt, 2025 tavaszára. Milyennek láttad akkor az életedet?

Teljesen idillinek, úgy mintha minden tökéletes lenne. Egy évvel ezelőtt ilyenkor már 5-6 hónapos terhes voltam, előtte lévő nyáron volt az esküvőnk. Megvettük a házunkat is – amit még azóta is újítunk -, boldogságban éltünk a férjemmel, mondanám, hogy kettesben, de igazából már hármasban.

Egyszerűen minden tökéletes volt.

Mikor és milyen módon kezdődtek azok a jelek, amelyek megtörték ezt az idilli állapotot?

A 36. terhességi hét előtt – egészen pontosan 35 hetes és 4 napos volt a kisbabánk – volt egy vérzésem. De nem ijedtem meg túlságosan, éreztem, hogy a babával minden rendben van. Arra mondjuk nem gondoltam, hogy velem nincs. Bementem a kórházba, ahol három napig megfigyelés alatt tartottak, de mivel nem volt újabb vérzés, ezért hazaengedtek. Azt mondták, hogy valószínűleg egy hematóma volt, ez utána nem nyert bizonyítást. Ezt követően volt további két vérzésem, a harmadik ilyen alkalommal – amikor a baba majdnem betöltötte a 38. hetet – jelezték, hogy észrevettek egy elváltozást a méhlepény mellett. Képletként hivatkoztak rá, mivel nem tudták megállapítani, hogy ez pontosan micsoda. Mindenki annyit mondott, hogy „nagyon érdekes, ilyet még nem láttunk”. Ebből éreztem, hogy valami nagyon nem jó dolog, de a baba miatt továbbra sem izgultam, hiszen egyértelmű volt, hogy nem vele van kapcsolatban. Még magam miatt sem aggódtam, nem gondoltam hatalmas bajra, de annak nem örültem, hogy én vagyok az a bizonyos érdekes eset.

A vizsgálat után mondták, hogy még aznap este megcsászároznak, a műtét közben pedig jelezték, hogy kiveszik a jobb petefészkemet. Ezt követően derült ki, hogy az a bizonyos képlet egy egykilós ciszta volt. Ezenkívül egyébként minden pozitív volt, a szülésélményt is annak tudom mondani, pedig én nagyon erősen arra készültem, hogy hüvelyi úton hozom világra a babámat. Amikor megszületett, akkor odatették a fejem mellé, ez akkor nagy erőt adott a műtét folytatására. Az orvosok is nagyon segítőkészek és profik voltak, a baba és én is a legjobb kezekben voltunk. A műtét során fogták a kezemet, támogattak engem. 

Mennyire tudtad félretenni az első órákban, majd pedig az első napokban, hogy valami nincsen rendben veled? Át tudtad teljesen adni magadat a babának?

Abban a hat órában, amíg a császáros őrzőben voltam, addig azért végiggondoltam, hogy mi történt velem. Utána másnap bejött az engem műtő orvos és mondta, hogy gyors szövettanra elküldték a petefészkemet, de számítsak további műtétekre, akár „teljes kipakolásra” – ahogyan ő fogalmazott. Konkrétan rákérdeztem, hogy daganatot keresnek-e, de ő csak azt válaszolta, hogy várjuk meg a szövettant. Szerintem ők már tudták, de én reménykedtem benne, hogy csak elővigyázatosságból van ez az egész, hiszen egy alapos, kiváló orvosról van szó. Ő is nyugtatott, hogy a kisbabámmal foglalkozzam, és én így is tettem a kórházban, félre tudtam tenni az egészet. Akkor kezdett el tudatosodni bennem, hogy miről van szó pontosan, amikor otthon elolvastam a zárójelentésemet: abban egyértelmű volt, hogy daganat után kutatnak. Ekkor kezdtem el igazán félni, a következő három hét nagyon nehéz volt.

Hogyan próbáltál ezzel megküzdeni? Bezárkóztál vagy pont, hogy a családodba tudtál kapaszkodni? Istenhez fordultál vagy ellenkezőleg, hibáztattad Őt?

Istent egy másodpercre sem okoltam. Soha nem éreztem azt, hogy ezt a nehéz terhet Ő adta volna nekem.

Ezt valami rosszabb erő tette velem, mert egyszerűen túlságosan tökéletes volt az életünk. Nekem a legnagyobb kapaszkodót ekkor a kisbabám adta, ő segített azon, hogy ezt az időszakot átvészeljem, persze a férjem és a szüleim mellett. Hatalmas erőt adott, hogy a kisbabámhoz bújhattam, vele aludtam, vele tölthettem az időt.

Hihetetlen érzelmek lehettek benned: megtörtént, amire olyan régen vágytál, miközben egy szörnyű lehetőséggel kellett megbírkóznod. Milyen volt megtapasztalni az anyaság örömét?

Más volt, mint ahogyan képzeltem és sokkal jobb. Hihetetlen és felfoghatatlan az a kapcsolat, ami a gyermek és a szülő között van, én tényleg belőle merítettem erőt. Az első hetek még az összecsiszolódásról szóltak, de teljesen egymásra találtunk az első másodperctől kezdve, a férjem is rengeteget segített – mint ahogy most is nagyon kiveszi a részét a kisbabánk gondozásából.

Tudtatok a férjeddel arról beszélni már az első hetekben, hogy mi lehet ebből, vagy feltettétek inkább egy polcra, mintha nem is lenne?

Szerintem csak én éreztem, hogy mekkora baj van, a családomon úgy láttam, hogy biztosak voltak abban,nincsen semmi komoly probléma. Ezt láttam a férjemen és a szüleimen is, miközben én éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiába voltak annyira aggódóak az orvosok. Fohászkodtam Istenhez, hogy ez ne egy rosszindulatú petefészekrák legyen, mert én úgy gondoltam, hogy az lehetett volna a legrosszabb forgatókönyv. Ez a fohász teljesült is, mert végül nem az volt.

Fel tudod idézni, amikor megérkezett a szövettan eredménye?

Otthon voltam a szüleimnél, a baba is természetesen velem volt, a férjem pedig dolgozott. Kaptam egy értesítést a telefonomra, hogy dokumentum érkezett az EgészségAblakba, ekkor én már tudtam, hogy ez a szövettan eredménye lesz, hiszen három hét és egy nap telt el a császármetszés óta. Nem volt lelkierőm megnézni. Édesapám mondta, hogy akkor majd ő megnézi, míg édesanyámmal csendben fohászkodtunk, amíg ő elolvasta. Utólag mesélte édesapám, hogy csak azért nyitotta meg ilyen magabiztosan a dokumentumot, mert biztos volt abban, hogy nincsen semmi gond.

A legelső diagnózisom borzasztó volt. Sokkal szörnyűbb, mint a valóság – ami szintén nagyon súlyos volt. Az szerepelt a leleten, hogy ez egy invazív adenocarcinoma, tehát rák. Ami a petefészkemen és a hashártyámon volt, az már az áttét volt, a primer tumort nem is tudták,hogy honnan ered. Három helyre gyanakodtak, a féregnyúlványra, a vastagbelemre és a gyomorra. Ez azt jelentette, hogy negyedik stádiumú daganatom volt. Hívtam a férjemet, hála Istennek egyből el is tudott jönni a munkahelyéről. Teljesen magamba roskadva ültem a széken, édesanyám kezembe adta a babámat, aki egyből odabújt hozzám, a mellkasomra hajtotta a fejét, mint aki érezte, hogy nagyon nagy szükségem van most rá. Pár másodperc alatt el is aludt, soha nem csinált előtte sem és azóta sem ilyet.

Mindenki meg volt döbbenve, próbáltak biztatni, hogy minden rendben lesz. A lelki részével nem nagyon foglalkoztunk, hiszen a daganatoknál az idő az egyik legfontosabb tényező. A diagnózis után bő egy héttel mentem a vizsgálatokra, gyomortükrözésre és CT-re.

Ha akkor összefutunk, akkor mit láttam volna az arcodon?

Az ezzel kapcsolatos érzelmeimet csak a szűk család felé mutattam, főleg a bizonytalanság volt a legnehezebb, hiszen nem tudtuk hol van a primer tumor. Szerintem nem látszott rajtam az ezzel kapcsolatos kétségbeesés, ugyanakkor sok emberrel beszéltem erről. A barátaimnak is elmondtam, és mindenkinek, aki rákérdezett arra, hogy a szülés után hogy vagyok.

Ez sokat segített a feldolgozásban és hogy elhiggyem, ez a valóság. Sokszor ugyanis egy rémálomnak tűnt, mintha nem a valóság lenne.

Az Istennel való kapcsolatodat átalakította az a tudat, hogy súlyosan beteg vagy?

Igen, sokkal közelebb kerültem Istenhez. Egyébként is vallásosnak tartottam magam, a családom mélyen vallásos, gyakorló hívők. Én a nagymamám halála óta – nagyon mélyen vallásos volt, közel volt hozzám -, aki petefészekrákban hunyt el tíz évvel ezelőtt, nem voltam rendszeresen templomba járó. A gyónás is ritkán történt meg, az esküvőnk előtt évekig nem is gyóntam, de akkor igen. Miután kiderült a daganat egy elsőpénteken elmentem meggyónni, onnantól kezdve igyekszem rendszeresen járni misére. A műtét után a felépülésemig nem tudtam sajnos misére menni, de az elmúlt hónapokban már újra jelen tudok lenni vasárnaponként.

Isten ezt az egész helyzetet a kezébe vette: miután megkaptam az első borzasztó diagnózist úgy éreztem, hogy Ő enyhítette az egész helyzetem, mert a tükrözések során kiderült, hogy a féregnyúlványomon van a primer daganat. Ez egy jelentősen jobb diagnózis, mintha a gyomromban vagy a vastagbelemben alakult volna ki.

Mi történt ezt követően? Túl voltál az első vizsgálatokon, sikerült azonosítani a daganat kiinduló pontját.

Az onkológusom ajánlott egy nagyon jó sebész szakembert, aki ezekre a hasüregben lévő daganatokra specializálódott. Ő egy vidéki városban rendel elsősorban, sikerült hozzá bekerülni, mert a fiatalkoromra való tekintettel előrébb vett. Egyértelműen Isten ajándékának tulajdonítom, hogy pár hét alatt ezt sikerült elérni, mert amikor az említett orvosnak utánanéztünk, akkor azt láttuk, hogy a következő hetekben elérhetetlen lesz. Végül volt egyetlen szabad időpont hozzá, így tudott fogadni. Egy laparoszkópos technikával megvizsgálta a hasüregemet, ő azzal a jó hírrel szolgált, hogy ez valószínűleg nem egy rosszindulatú daganat, hanem egy úgy nevezett LAMN, ami a féregnyúlványnak alapjáraton jóindulatú daganata, csakhogy nálam létrejött a létező legsúlyosabb szövődménye: a féregnyúlványom kiszakadt, a daganatos nyák pedig kiömlött a hasüregembe, ahol tovább osztódott és rátapadt a szerveimre. Lehet, hogy már a terhesség előtt megtörtént ez a kifakadás, ez egy alacsony malignitású daganat, a sejtek nem gyorsan osztódnak, hanem lassan. Az eredeti daganat éppen ezért lehet, hogy 3-5, vagy akár 10 éve is elkezdhetett kialakulni. Amikor kiderült az egész, akkor már hónapok óta a hasüregemben volt ez a bizonyos nyák.

Elképesztő részletességgel mesélsz róla, látszik, hogy fontos hogy megértsd, mi miért történik.

Igen, ez teljes mértékben így van. A kórházban meg is kérdezték, hogy szakmabeli vagyok-e. De engem csak megnyugtat, ha tudom, hogy pontosan mi történik bennem.

Azáltal, hogy a szülésnél derült ki, hogy itt valami nagy baj van, megfogalmazódik a kérdés: a terhesség menthette meg az életedet?

Valamikor biztos kiderült volna, de lehet, hogy később. Az is lehet, hogy a terhesség mentette meg az életemet, de ezt nem lehet pontosan tudni. Az biztos, hogy ez a sok nyák előbb-utóbb elkezdte volna nyomni a hasam térfogatát és akkor feltűnő lett volna, hogy miért hízok. Mint minden terhes nőnek, nekem is rengeteg vizsgálatom volt a várandóságom alatt, senki nem vette észre a nyákot.

A kiemelt petefészket egyébként genetikai vizsgálatra is elküldték, ahol kimutatták, hogy ez a daganat egy genetikai mutáció, az egyik génem mutálódott, amit a szervezet nem vett észre. Ez annyiból szerencse, hogy ez nem egy öröklődő mutáció, hanem az életem során szerzett.

A gyermekemnek nincsen nagyobb esélye erre a daganatra, mint bárki másnak.

A műtét előtt már eljutott hozzánk a történeted, ekkor úgy döntöttünk, hogy imaláncot szervezünk. Bennünket is megérintett, hogy több százan csatlakoztak ehhez, rengetegen foglaltak imáikba – sokan még most is rendszeresen imádkoznak érted. Mennyiben érezted ezt a lelki támogatást?

Számomra egészen hihetetlen volt, hálás vagyok azért, hogy ennyi ember imádkozott értem. Az egyik nagyon kedves barátnőmnek volt az ötlete, hogy elindítsa ezt a kezdeményezést rajtatok keresztül, így támogatva a gyógyulásomat. Amikor láttam, hogy az erre a célra létrehozott táblázat milyen gyorsan töltődik, akkor még jobban meghatott. Megható volt látni, hogy miseszándékot is kértek a gyógyulásomért, volt aki böjtölt, én ennek az imának nagyon éreztem az erejét. Biztos, hogy ez is nagyban segítette a gyógyulásomat. Fejben nagyon erős tudtam maradni, nem volt olyan opció, hogy ne sikerüljön a műtét, a babámra és a családomra gondoltam.

Hogy sikerült a műtét, mit találtak az orvosok?

Még a műtét előtt volt egy lelkileg fontos – és szomorú – pillanat: előtte nappal nagy adagban kaptam antibiotikumot, ami azt jelentette, hogy innentől már nem tudtam szoptatni a kisbabámat, ami nekem rengeteget jelentett. Én azt hittem, hogy még az előkészítő napon tudok tejet eltenni, de amikor behozták az antibiotikumot, akkor egyértelmű volt, sajnos már ezt a tejet sem kaphatja meg a gyermekem.

A műtét reggelén megengedték, hogy a férjem még velem legyen, még akkor is ott volt, amikor felfektettek a kocsira és elindultak velem. Nyilván feszültnek láttam, én tudtam, hogy a műtét alatt neki sokkal nehezebb lesz mint nekem, hiszen én végig altatásban fekszem majd. Később mondta, hogy voltak órák, amik neki egyszerűen kiestek, akkora feszültségben volt. Én viszont a műtét előtt valahogy megnyugodtam, közösen imádkoztunk a férjemmel, előtte lévő este pedig az angyali rózsafüzért mondtam el és kértem a szentek közbenjárását.

Nyolc órán keresztül tartott a beavatkozás, nagyon sok mindent el kellett távolítani, amire a daganatos nyák rátapadt. Nem az a veszély, hogy belemegy a szervezetembe és klasszikus áttétet képez, mint egy klasszikus rák, hanem összenyomja a szerveimet. Ebbe halnak meg a betegek. Ki kellett venni a másik petefészkemet, a méhemet, az epémet, a lépemet, a féregnyúlványt, a köldökömet, a hasnyálmirigyem farok részét, a májszalagokat, májtokomat és a nagy hasi zsírokat is. Tíznél több szervet vagy szervrészt vettek ki belőlem a műtét során.

A műtét utáni ébredésre emlékszel?

Az ébresztésnél én nem voltam tudatomnál, legfeljebb éber. Arra emlékszem, amikor a posztoperatív őrzőben felébredtem, megfogtam a hasamat és éreztem a kötést. Ekkor tudatosult bennem, hogy megvolt a műtét. Utána óriási fájdalmakat éreztem, a férjem mondta, hogy csak arról beszéltem mennyire fáj és ez mennyi ideig tart még. A műtét utáni este még nem ihattam, én olyan szomjúságot még életemben nem éreztem. Az egyik nővér egy idő után belecsepegtetett pár csepp vizet a számba, soha nem esett még olyan jól a víz. Nagyon hálás voltam neki.

Olyan állapotban voltam, hogy a férjemmel úgy döntöttünk a babát nem hozzuk be a kórházba, nem szerettük volna, hogy így lásson engem. Az adott erőt, hogy minél gyorsabban felépüljek és láthassam. Két hétig távol voltunk egymástól.

Milyen volt az első találkozás?

Nagyon jó, de egyben nagyon szívszorító is. Amikor elköszöntünk, akkor én voltam neki a legfontosabb, hozzám akart bújni. De amikor először meglátott a műtét után, akkor nem láttam és nem éreztem rajta ezt a nagyon szoros kötődést. Ő két hét alatt sokat változott és én is sokat változtam.

Hetekig tartott az a folyamat, ameddig újra én lettem az elsődleges gondozója.

Még a fizikai fájdalmaknál is nehezebb volt ez az időszak, az első hetekben hiába voltam otthon, mégsem tudtam magamhoz ölelni, hiszen ott volt a harminc centis varrat a hasamon.

Ez egy életmentő műtét volt, ami Istennek és az orvosoknak hála sikeres volt. De egyben azt is jelentette a műtét, hogy természetes úton sajnos már nem lehet több gyermeketek. Ennek a feldolgozásában hol tartasz?

Ez volt a legnehezebb a műtét után – és előtt is. A többi szervem is érdekelt persze, de a méhem és az egy petefészkem elveszítése volt a legnehezebb. A műtét előtt is az volt a fejemben, hogy én még biztos leszek terhes, hiszen több gyermeket szerettünk volna. Amikor viszont kivették a szerveket teljesen egyértelművé vált, hogy ez nem így lesz. A betegségtől függetlenül, már korábban is beszéltünk az örökbefogadás gondolatáról, már a kapcsolatunk elején is szóba került ez közöttünk. Mindenképpen szeretnénk majd egy kisbabát örökbefogadni, erre az útra van elhívásunk. Így utólag látva a történteket azt is Isten közbenjárásának tudom be, hogy a gyermekünk ilyen gyorsan megfogant a házasságunkat követően. Én azt hittem, hogy ez egy sokkal hosszabb folyamat lesz, mert már a gimnáziumi időszakban voltak olyan vizsgálataim, amelyekből kiderült, hogy a hormonjaim nincsenek teljesen rendben, főleg a progeszteronom. Ennek ellenére hála Istennek nagyon hamar megfogant a babánk.

Ha már Isten szóba került: máshogy gondolsz a mostani életszakaszodban az imára, mint korábban?

Igen, igyekszem mélyebben fordulni Istenhez, és mellette valamiért kiemelten a Szűzanyához is. Úgy érzem, hogy ő az aki közbenjárt értünk. Még rengeteget kell fejlődnöm, de régebben sokszor elfelejtettem imádkozni vagy egyszerűen kimaradt a napomból, de most már igyekszem mindig beleépíteni. Eddig is mindig nagyon hálás voltam mindenért amit kaptam, de ezeket most minden nap tudatosítom magamban és imáimba is foglalom: a hálámat a babánkért, a férjemért, a családomért, azért, hogy egy ennyire szerető közegben vagyunk.

A férjeddel tinédzserkorotok óta egy párt alkottok, igazi tiniszerelem a tiétek. Viszont ez a teljesen új és váratlan helyzet csakúgy rátok robbant, egy évvel az esküvőtök után. Hogyan hatott a házasságotokra?

A férjem végtelenül támogató volt, pozitívan állt az egész helyzethez, mindenben próbált támogatni, összetartotta a családját. A legnehezebb időszak egyértelműen a műtét után volt a kórházban, neki még az is lehet, hogy nehezebb volt mint nekem. Én borzalmas állapotban voltam, úgy látnia engem embert próbáló volt a számára, fordított esetben én rosszabbul bírtam volna. Úgy voltam vele, hogy ez inkább így történjen meg. Mindig bejött a kórházba, amikor tudott, a babánkkal együtt leköltözött másfél-két hétre abba a vidéki városba, ahol megműtöttek. Apukaként és férjként is száz százalékban helyt kellett állnia, illetve az anyósom is ott volt és segített mindenben. Tényleg ő a világ legjobb apukája, nagyon erős kapcsolat van a gyermeke és közte, óriási szeretetkapcsolat van közöttük, rajonganak egymásért.

Most már több hónap eltelt a műtét óta, hol tart a gyógyulásod?

Fizikailag jól érzem magam, bő két hónapja újra sportolunk a férjemmel, sokat mozgunk, sétálunk a kisbabánkkal is. Érzem, hogy a testemnek újra jólesik a mozgás és igényli is. A férjem így is szépnek lát, amit gyakran el is szokott mondani, és ezáltal én is magabiztosabbnak látom magamat.

És a lelked?

Az még folyamatban van, szerintem nekem még sokára tart lezárni ezt a történetet. Lehet, hogy évek kellenek. Magamban próbálom elrendezni a dolgokat, minden szabad időmet a családommal szeretném tölteni.

Milyen orvosi vizsgálatok várnak még rád?

Fél évenként lesz CT-vizsgálatom az elkövetkező öt évben, azt követően évente majd. De most már csak kontroll vizsgálatok várnak rám.

Tehát a körülmények között a lehető legjobban sikerült a műtét?

Igen, a sebésznek és az orvosi csapatnak sikerült minden látható daganatot eltüntetni, a kemoterápia pedig remélhetőleg a láthatatlanokat pusztította el. Az eredeti daganat nem tud visszatérni, a daganatos nyák visszatérése lehetne opció, de mivel a műtét teljesen jól sikerült, ezért remélhetőleg a kemoterápia sikeresen minden mást elpusztított. Én szeretném úgy gondolni, hogy ez a rémálom véget ért. Hivatalosan azt kellene mondanom, hogy tünetmentes vagyok, de én sokkal jobban szeretem gyógyultnak nevezni magamat.

Egy ilyen döbbenetes történet kapcsán furcsa szó lehet a hála. De érzed azt, hogy van miért hálát adni ennyi viszontagság után is?

Egyértelműen. Mindenekelőtt, hogy ilyen hamar megfogant a kisbabánk. Nagyon hálás vagyok a férjemért, a családomért, a rokonaimért, akikkel még közelebb kerültünk így egymáshoz. Hálás vagyok a barátaimért, az ismerőseimért, végig éreztem rajtuk a támogatást, az imákat és a nagy szeretetet. Az orvosi csapatnak is hálás lehetek, a kórházban eltöltött két hét életem leghosszabb időszaka volt, de minden orvos és ápoló nagyon kedves és profi volt, bizalommal fordulhattam hozzájuk. Azért is hálás vagyok, mert így közelebb kerültem Istenhez, elmélyült a hitem, úgy érzem, hogy Ő terelgetett engem, végig viselte a gondomat.

Annáért, családjáért folytatódik az imalánc, különösen az áprilisi kontrollvizsgálat kapcsán. Kérjük, ha tehetitek csatlakozzatok hozzá, ezt ide kattintva tudjátok megtenni.

hirdetés