,,Meg lehet az Isten előtt állni lázadó szívvel. Meg lehet az Isten előtt állni vajúdó élettel. A Teremtő lát, hall. De a feszült lélek semmit nem hall meg abból, amit az Úr mond.”
Illatok, emlékek, ízek elevenednek meg ebben az imával átszőtt gondolatfolyamban. Turczi Árpád vendégírása.
Teremtő Atyám, az egyetlen hosszú nagy látomásban, a Jelenésekben, amelyet János kap, a Te tróntermedben találja magát, ahol a feltámadt Fiadat mint a világ felmagasztalt Királyát látja, csak éppen egy véres bárányként. Megtorpanok magam is.
Azt mondod: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10,17)
A hit a személyes küzdelem gyümölcse,
mondta Pilinszky János egy francia rádiósnak, halála előtt talán egy évvel. S most, jelen állapotomban, amelyért egyedül Téged illet dicsőség, a hiten kívül egyre gyakrabban jut eszembe a szülőföldem, a hegyvonulat völgyében meghúzódó város. A Börzsöny mintha hanyatt fekvő hazám ékes keble lenne. El is érzékenyülök talán. De figyelmeztetem magam: a szülőföld nem elérzékenyülési alkalom, hanem komoly lélektani valóság. Ez egyre sűrűbben vissza-visszatér gondolataimban, mint Petőfi versében a „cserebogár”. Mindig azonosan és mindig más zengéssel. Ezer illat árad felém, fiatalságomból, az erényekből, a bölcsességből, mindenféle egykori szokásaimból. Egy egész titkos, láthatatlan, bőséges és erkölcsös életből, amelyet a környező légkör mintegy felszívott és meg is őrzött; oly illatok, amelyek még természetes illatoknak számítanak. Nagyszüleim arca dereng fel, Apám immár tizenkilenc évvel ezelőtti kétségbeesett mosolya, amikor hozzád készült…
hirdetésTiszta illatok, a Te általad teremtett tisztaság illata ez, Uram. A közeli mezők illata, az Ipoly-mente varázsa, az otthonos, az emberi illatok. Az év minden gyümölcsének a kertből az éléskamrába került, sok-sok fáradsággal készült, finom és áttetsző ízei; házias és mozgékony illatok, amelyekben a téli dér csípősségét a meleg kenyér illata enyhíti, mint egy falusi ingaóra. A szülőföld megannyi emléke, olykor kóbor és otthonülő, vagy gondtalan és előrelátó. A kisváros zaja, moraja, szűkebb és tágabb régióm emlékezetes, engem is formáló bölcsei: a fáradhatatlanul dolgos, korán kelő emberek. Uram, köszönöm Neked mindezt, hogy eszembe juttatod annak a levegőnek az illatát, amely telítve volt a csendesség zamatos és tápláló virágával, amelyben bicegve, botladozva lépkedtem gyakran.
Eszembe jut a gyermekkori szobám, ahova még a télies napfény is melegedni járt a tűz elé. Ott ült a jó öreg, Vörösmarty Mihály Petike című versét mondta. Halkan beszélt, magában. Mindig inkább halk volt a hangja. Sose maradt sokáig csendben. Nem tudom, miért nem, talán azt gondolta, hogy a beszéd csak jót tesz a torkának, nem engedte, hogy csend legyen körülötte. Ha más nem, akkor a zsebrádiója szólt egész nap.
Hány öreget látok ma is, akik félnek. Félnek az egyedülléttől, de leginkább a haláltól. Milyen sokan, életüket rideg életnek tartják.
Gyerekfejjel nem értettem, most kezdem megfejteni. Dicsőség Neked mindenért, Mennyei Atyám.
Az élményeimet valami nagy mozgékonysággal ajándékoztad meg az utóbbi időben, szinte valamennyit. Egykor egyetlen egyet sem lettem volna képes csak úgy magamban tartani, de mivel nem volt nagyon sokáig bizalmasom, akinek számot adhattam volna róluk, Neked meséltem őket egy örökös monológban, amely tevékenységemnek egyetlen kizárólagos formája volt. Meséltem folyton. Ma már tudom kinek mondani…Kaptam társat, Tőled, Atyám.
Sajog a szívem. Mindenki – teremtetteid, Uram – tapasztalásból ismeri igazi képességeit, s nem törődik azzal a felületes, szolgai fecsegéssel, ami valakire is kedvező benyomást tesz. Aztán ráeszmélünk, hogy gyakran csak jelentéktelenséget takar mindez. Lehetnek ateisták, és közben „Isten tudjázhatnak”, „Isten hoztázhatnak”. Te tovább kérded: „Izráel talán nem értette meg? Először Mózes mondja: „Egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.” Ézsaiás pedig nyíltan ki is mondja: „Megtaláltak azok, akik nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem kérdezősködtek utánam.” Izráelről viszont így szól: „Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.” (Róm 10,19b-21)
Milyen jó is lenne, ha fehér arcunkon, kissé fájdalmas, szélesre nyitott szánkon a szépség nagy szelídséggé lenne az évek hervadásában, amikor a hajunk már ezüstösen csillog, s az egész fejünket valami szelíd bánat árnyékozza.
De jó is lenne sokaknak egy kora nyári reggelen betévedni egy templom magányába,
ahol nincs senki, s csak egy orgona lágy hangja meséli el az emberi szívet. És az orgonahang, az Úr Jézus illata, a komor hűvösség, az üres padok barna komolysága lélekké olvadna össze a mély csendben. Mint széles folyó túlsó partjáról megláthatnák, Uram, a tévelygők, hogy milyen távoli halk hántás az élet… Légy segítségemre, Gazdám!
Mutass utat nekem, Uram! Kinyitom Könyvedet: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (Jn 7,38)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
