Fájdalmas és félelemmel teli az a pillanat, amikor végre elengedjük azt, amihez oly régóta ragaszkodtunk – hiszen nem tudjuk, mi marad utána bennünk. „Isten néha nem ad választ, csak csendet. És pont ebben a csendben leljük meg a Hozzá vezető utat.”
Egy érzékeny, nyitott blog, amely ezt a lelki folyamatot járja körül, és mutatja meg, hogyan születhet a fájdalomból bizalom, az ürességből új hit.
Az emberi természetből fakadóan szeretjük a biztonságot, a kiszámíthatóságot, azt, amit már jól ismerünk. Gyerekként is ragaszkodtunk a kedvenc játékunkhoz. Mindannyiunknak volt egy kedvenc babája, egy kisautója, egy játéka, amit nem szívesen adtunk oda másnak és féltve őrzött kincsként próbáltuk rendben tartani. Vagy épp rongyosra használtuk azt, csak épp nem vettük észre, hogy már elhasználódott, hiszen a szívünkhöz oly közel állt, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogyan néz ki. Hiszen sosem az számított, hogyan néz ki a játékunk, hanem a hozzá fűződő emlékek, érzetek, hangulatok, élmények, történetek voltak azok, amik bennünk ragadtak. Ezek azok, amik nosztalgiát ébresztenek bennünk, egy kellemes meleg érzést, amikor megtaláljuk őket a padláson.
Az árnyoldala a ragaszkodásnak azonban szintén jelen van. Ezek már nem a gyermeki játék szintjén vannak jelen az életünkben. Olyan kapcsolatokhoz, tárgyakhoz, történésekhez való ragaszkodást jelent, amelyek valójában már nem boldogítanak. Nem okoznak örömet, sőt sokszor bántanak is. Mégsem bírjuk elengedni. Ha elengedjük, akkor meg ott lesz előttem az ismeretlen új, a változás, ami plusz energiába és lélekerőbe kerül, ráadásul még ijesztő is.
Néha úgy kapaszkodunk dolgokba – emberekbe, terveinkbe, elképzeléseinkbe –, mint egy sodródó hajós a mentőövbe.
Akkor is, ha már rég nem tart a vízben. Mert ismerős. Mert ott volt velünk. Mert félünk, hogy nélküle nem boldogulunk. Így válik sokszor egy múltbéli kapcsolat, egy álom, egy szerep vagy akár egy megszokott fájdalom a biztonság illúziójává.
Ott motoszkál az a gondolat is, hogy „mi van, ha pont most fog megváltozni minden?”. Mi van, ha akkor engedem el, amikor már készen állt volna a változásra? Mi van, ha még rosszabb lesz az a helyzet, amelyben találom magam? Mi van, ha elengedem valaki kezét, és az enyémet már senki sem fogja fogni? Mi van, ha a hitem ellenére sem fog jó változás érni az életben?
Félünk. Ez természetes, elvégre a génjeinkbe van kódolva az ismerőshöz való ragaszkodás, legyen az jó vagy rossz. Ragaszkodunk hozzá, mert nem akarjuk a változást.
Mert az elengedés fájdalmas.
Egy olyan mély lelki úton keresztül vezet, amit fájdalmas és ijesztő bejárni. Ürességet hagy maga után, amit abban a kiszolgáltatott, kétségbeesett lelkiállapotban egyáltalán nem tudunk, hogy mivel töltsük be. A hitünkben is elkezdünk kételkedni, ahogy önmagunkban, az identitásunkban, az elveinkben, az elképzeléseinkben is.
Egyedül vagyunk, s a szívünkben egy üres tátongó lyuk éktelenkedik, mely sötétséggel borítja be a mindennapjainkat. Nem tudom, hogy mi lesz, nem tudom, hogy mi fog történni. Az elengedés legtöbbször nemcsak a múltról szól, hanem a jövőbe vetett ingatag bizalomról is.
Isten azonban néha nem ad választ, csak csendet. És pont ebben a csendben leljük meg a Hozzá vezető utat.
A félelem és a kételkedés ellenére, Isten csendben nyújtja a karját nekünk, csak rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e azt. Hiszen a hit nem azt jelenti, hogy tudom, hogy mi lesz, hanem, hogy bízok és remélek. Bízom abban, hogy Isten azért mozdított el mellőlem valakit, azért keletkezett bennem üresség, hogy valami vagy valaki új költözzön a helyébe. Az elengedés tehát nem pusztán veszteség. Az elengedés belső átalakulás. A pillanat, amikor azt mondjuk: nem tudom, mi jön, de bízom benne, hogy nem egyedül kell szembenéznem vele. A hit ebben a csendes bizalomban kezdődik. Ahol már nem tudunk számolni, mérni, érteni – csak bízni.
Az elengedés sokszor nem egy hősies mozdulat. Inkább egy halk sóhaj. Egy csendes ima. Egy belső bólintás, hogy készen állok. Még ha félek is. Még ha fáj is. Mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. A misztikája pedig abban rejlik, hogy a veszteség mögött néha ott rejlik a legnagyobb ajándék: a szabadság. A nyitottság. A bizalom. Egy új kezdet.
Talán nem azt kapjuk majd, amire számítottunk. Talán nem abban a formában toppan be elénk, ahogy azt vártuk és nem is azonnal. De egy biztos: Isten mindig ott lesz, hogy fogja a kezünket.
Bajcsy Tünde
hirdetés
