Mai fiatalok: munka vagy küldetés? Miért tűnik ma nehéznek szerzetesi útra lépni? Egyetem vagy szerzetesség – vagy mindkettő? Mit jelent ma hivatást választani Isten előtt? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk Geröly M. Sára nővérrel, a Svetits Katolikus Gimnázium igazgatójával.
Egy tizenévest vagy egy most végzős diákot hogyan lehet segíteni abban, hogy megfelelő hivatást válasszon?
Az mindenképp nagyon fontos, hogy olyat válasszon a diák, ami tényleg a sajátja. Tehát lehet elvárása a szülőnek, hogy a gyerekem legyen orvos, mert orvosgeneráció vagyunk, de szerintem érdemes onnan megközelíteni, hogy egyébként ő tényleg képes-e erre, hogy megvan-e benne az, amitől mondjuk orvossá válik, kitartó-e a tanulásban stb. Tehát meg kellene nézni, hogy miben ügyes az adott diák, mert mindannyiunknak van valami talentuma – én ebben hiszek -, de nem biztos, hogy azon az úton indul el.
Ezt látjuk is, hogy attól, hogy valaki valamiben ügyes, nem biztos, hogy azzal kell továbbtanulnia, mert lehet, hogy sokkal nagyobb kedve van egy másik területét fejleszteni. Az első lépés, hogy megnézzük, mik a talentumok, és utána kell nagyot álmodni, hogy ebből mit lehet kihozni. A matematikában van ilyen, hogy közelítjük az adott értéket két irányból: közelítsük, nézzük meg, hogy miben ügyes a fiatal, és azt is nézzük meg, hogy milyen lehetőségei vannak. Utána ez alapján már leszűkül, hogy mi az a néhány terület, amin el lehet indulni. Épp ez a nagyon nehéz a pályaválasztásnál, hogy dönteni kell, tehát olyat nem lehet, hogy mindent csinálok, hanem el kell indulni.
Azt kell megkérdezni szerintem a fiataltól, hogy mi az a néhány út, amin kipróbálná magát, amin elindulna. És az élet majd adja magát, és fog egyik útról a másikra átmenni, meg még kereszteződés is lesz, meg visszafordulás is, de hogy mi az a három út mondjuk, amin elindulna. Utána nem görcsölve azon, hogy mi van akkor, ha nem ez az én utam.
Én a toporgástól óvnék mindenkit, hogy egy helyben álljon és kétségbeessen.
Inkább azt mondanám, hogy ezek alapján induljon el, és nagyon hamar lesz az a kanyar, ami majd arra az útra tereli, ami az övé – vagyis remélem.
Mi lehet az oka annak, hogy manapság egyre kevesebben választják a szerzetesi hivatást, illetve hogy egyre inkább kitolódik az életkor, hogy valaki ezt válassza?
Szerintem nemcsak a szerzetesi hivatás vállalása, hanem a családalapítás is kitolódik. Ennek az egyik oka lehet az, hogy manapság már úgymond divatos is, de célként ott van a fiatalokban, hogy legyen diplomájuk. Régen elsődlegesebb volt az, hogy legyen egy párjuk, egy társ az életben, vagy hogy elköteleződjenek. Nagyon sokan itt a rendtársaim közül is 18 éves korukban beléptek, tehát érettségi után jelentkeztek, és utána mentek egyetemre tanulni.
Ma mintha elsődleges lenne az, hogy legyen egy diplománk, és utána majd megnézzük, hogy családot alapítunk-e, vagy esetleg szerzetesek leszünk. Megfordult egy kicsit ez a társadalomban.
Aztán az is ott lehet, hogy milyen példát látnak.
Van-e olyan vonzó példa a környezetükben, aki arra sarkallja őket, hogy nem kell várni, hanem ha tudod, akkor menj – mint ahogy engem is biztattak, hogy ne várjak, menjek.
Azt azért tudjuk, hogy több ilyen kutatás van, meg a szerzetességen belül is több mindenki foglalkozik ezzel, hogy miért csökken a szerzetesek száma, a kongregáció szerte a világban. A XXI. századi teológia azt mondja, hogy ez egy természetes folyamat, a szerzetesrendek általában arra vannak, hogy reagáljanak valami társadalmi szükségre. A mi rendünk az egységre törekvést meg a nevelést tartja elsődlegesnek, mi erre próbálunk törekedni, akárhol vagyunk.
Hogy erre mikor mennyire vevő a társadalom, az kérdés. És azt látjuk, hogy öt ilyen szakaszt fedeztek fel a szerzetesség története során, amikor a szerzetesség fellendülőben volt, aztán a szerzetesek száma csökkent, majd megint fellendült. Az ötödik ilyen hullám, amiben most vagyunk, amikor tisztulási folyamat van, hogy kiderüljön, mik azok a rendek, amik el fognak halni, és mik azok, amik új erőre támadnak, vagy mik azok az új rendek, amik most fognak beindulni, és valamilyen szükségre válaszolnak.
Van olyan rend, amely be tudta tölteni a célját, amire létrejött, és emiatt halnak ki a tagok. És van olyan, amely pedig időről időre lecsökken és megújul, majd újra lecsökken és megújul. Szóval ez egy természetes folyamat a szerzetességben, hogy ez változik. Ugyanakkor harmadik szempontnak azt is odatenném, hogy azért nem olyan könnyen döntenek a fiatalok, vagy nem olyan könnyű elköteleződni.
Alapvetően a társadalom fogyasztói szemlélet szerint működik, és az van benne, hogy mindenből annyit vegyél ki, amennyi neked jó.
És ha egy fiatal elindul például a szerzetesség útján, nem lesz leányálom, lesz benne mindenféle tapasztalat. Kérdés, hogy mi az a pont, amikor azt mondja, hogy oké, itt vannak nehézségek, de maradok, mert ez az én hivatásom. Ugyanez van a házasságban is. A barátaim, akik házasok, azt szokták mondani, hogy azért nem gondolták volna, amikor tíz éve megesküdtek, hogy ez néha ilyen nehéz lesz. Tudom-e nagyobb perspektívában látni az életemet és azt mondani, hogy a szenvedés, a küszködés meg a nehézség része annak, amiben vagyok? Ez igényel egyfajta önreflexiót, önismeretet, hogy tudom-e ezt így látni. Vagy csak megyek az árral, hol erre, hol arra, és ha valami nem kényelmes, akkor abból kiszállok.
Nem azt mondom, hogy mindenképpen benne kell maradni, mert azért azt is látjuk, hogy házasságokban is vannak nem szerencsés párok vagy párosítások, illetve a szerzetességben is van ilyen, amikor valaki nagyon szeretne szerzetes lenni, de nem neki való, mert képtelen a közösséghez való alkalmazkodásra. Különbözőek vagyunk. Itt megint csak azt mondom, hogy
abból kell kiindulni, hogy ki vagyok én, mik az adottságaim, és mindezekhez hogy passzol a másik oldal.
És az szerintem nagyon jó például a szerzetességben, hogy van visszajelzés, tehát a jelöltség után, posztulátus után, a noviciátus előtt és alatt van a közösségnek is szeme. Szóval ez is benne van, hogy mennyire ijedünk meg a kihívásoktól, vagy mennyire szeretünk benne maradni.
Fotó: Magyar Kurír
A mai fiatalok számára mitől tűnik távolinak ez a szerzetesi élet, mi az, amiről le kell mondani, ami miatt valaki azt mondja, hogy inkább én ezt nem merem bevállalni?
Nyilván köze van a fogadalmakhoz, azokhoz a dolgokhoz, amikről lemondunk; szerintem ez az, ami elriasztja a fiatalokat. A hármas fogadalom a szegénység, a tisztaság, engedelmesség – de minden rend egy kicsit máshogy hívja. Ez nyilván ijesztő tud lenni, pláne, hogyha valaki nem tudja, hogy ezek mit jelentenek.
Van a társadalomban egy hatalmas félelem a magánytól, attól, hogy egyedül maradunk, vagy hogy mi nem kellünk senkinek. Ezzel nem szoktunk teljesen jól lenni, mert gyakran tesszük függővé a saját értékességünket a másikétól. Amikor valaki szerzetes lesz, azt szokta felismerni, hogy elég, ha ő az Isten szemében értékes, és akkor már mindegy, hogy a többiek mit gondolnak. Én ezt látom, hogy van, aki nem tud egyedül lenni, és ezt viszont lehet idővel gyakorolni, csendben lenni, egyedül lenni.
Szeretem a vicces képregényeket, és a Kázmér és Huba címűben van egy ilyen jelenet, hogy csendben van Kázmér is, meg Huba is, és akkor megszólal az egyik, hogy ez milyen ijesztő, innen azonnal menjünk el.
Ez is azt mutatja be, hogy az embert frusztrálja, ha egyedül van, mert akkor szembesül önmagával.
Szokták mondani, hogy az is nehéz, hogy nem lesz gyerekünk. Való igaz, de nem is ezen van a fókusz a szerzetességben. Attól is tartanak, hogy nem vagyok a magam ura, hogy más mondja meg, hogy mit csinálok. Én megkérdezném ilyenkor, hogy egy családapa mennyire a maga ura, amikor a gyerek éjszaka sír és fel kell kelni, vagy el kell menni dolgozni, hogy legyen mit enni?
Mi a legnehezebb?
Nehéz megmondani, mert végül is elindultam ezen az úton. Ami izgalmas például a szerzetességben, hogy úgy kerülsz össze egy házba másokkal, hogy csak annyit tudsz róluk, hogy ők is ennek a rendnek akarnak a tagjai lenni, vagy erre tettek fogadalmat. Egyébként nincs meg az az úgymond szerelem, mint amikor egy pár ismerkedik évekig, és akkor már mindent tudnak egymásról, hanem random összekerülsz egy házba idegenekkel. Kérdés, hogy mennyire tudsz ebben növekedni, mennyire tudod azt elsődlegessé tenni, hogy ők is az Isten miatt vannak itt, és megpróbálod szeretni őket. Ez egy nagy kihívás a mindennapokban, pláne úgy, hogy különbözőek vagyunk, különböző életkorúak, különböző képességűek, és ennek ellenére mindig elsődlegessé kell tenni azt, hogy márpedig ők is az Isten miatt vannak itt, és joguk van itt lenni.
Mit tanácsol azoknak, Sára nővér, akik éreznek szerzetesi hivatást, viszont bizonytalanok benne, és mondjuk inkább a karrierépítést választják? Hogyan lehet kezelni ezt a kettősséget ?
Én magam is ott voltam, amikor megvolt már a diplomám, hogy na de most akkor én ezzel nem kezdek semmit, és ezt nagyon sajnáltam. Amit tanácsolnék a fiataloknak, ami nekem is segített, az az, hogy legyen olyan barátjuk, akár csak egy, akinek ezt fel merik tárni. Ahogy én is el mertem mondani a barátnőmnek, akiről tudtam, hogy nem fog megvetni, amiért erre gondoltam.
Ha ezt titokban akarják tartani még, akkor legyen egy lelkivezetőjük, pap, szerzetes, bárki, aki a lelki életben előttük jár és megbíznak benne; vele beszélgessenek erről, mert ő fog segíteni. Mond olyan szempontokat, amelyek segíthetnek, diszkrét lesz, tiszteletben tartja őket. Ezentúl pedig vannak a rendeknek meg az egyházmegyéknek különböző hivatástisztázó alkalmaik, lelkigyakorlataik, amikre el lehet menni. Érdemes ezeket keresni, általában Facebookon, interneten ezeket meghirdetik.
Mi is rendszeresen szervezünk hivatástisztázó lelkigyakorlatot. Egy kicsit bonyolultak ezek a szavak, és ez általában megijeszti a fiatalokat, hogy mit is kell ott pontosan csinálni. Talán nagyobb bátorsága lesz valakinek, ha van személyes kötődése. Nekem is könnyebb volt azon gondolkodni, hogy akkor ténylegesen melyik rendbe lépjek be, miután már voltak ismerőseim az adott rendben.
Egyszerűen érdemes személyesen érdeklődni.
Hozzánk is szoktak jönni, akár úgy, hogy ők csak csendben akarnak lenni, és akkor köztünk vannak.
Amikor hozzánk jön valaki, mi is meg szoktuk előtte kérdezni, hogy ő most milyen jelleggel jön, csak csendben akar lenni, csak pihenni akar, vagy keresi a hivatását, és akkor szívesen beszélgetünk vele, vagy csak hagyjuk magában és csak imádkozunk vele együtt csendben.
Sára nővér elég sok fiatalt lát, az életükben mennyire játszik szerepet a hit, az Istenre való ráhagyatkozás?
Ez attól is függ, hogy milyen az a környezet, amelyben a fiatal felnő. Én az ország másik végéből származom. Vas megyében valahogy nagyon erős a római katolikus vallásosság. Generációról generációra átadódik az, hogy a gyerekek elsőáldozók, bérmálkozók, egyházi házasságot fognak kötni; még hogyha nem is annyira elkötelezetten vallásosak, Isten ott van a mindennapjaikban. A nagy ünnepeken biztos, hogy elmennek templomba. Éltem Budapesten is, Szegeden is. Budapestet ilyen szempontból nehezebb megfigyelni, hogy ott milyenek a fiatalok, hiszen az egy gyűjtőhely, ott mindenféle ember megjelenik, és nagyon jó plébániák, mozgalmak, kapcsolódási lehetőségek vannak, amit szerintem ki is használnak a fiatalok.
Tehát ha az a kérdés, hogy vannak-e elkötelezett fiatalok, akik vallásosan vagy Istent keresve akarnak élni, akkor azt mondom, hogy igen, van egy ilyen réteg.
De azért jellemzőbb, hogy egyre később érik meg a fiatalokban, hogy ők tényleg fel akarják vállalni a vallásosságukat a többiek között. Tehát vannak azok, akik eljárnak a programokra, tudnak róluk, nem érdekli őket, hogy mit gondolnak az osztálytársaik vagy az a közeg, amiben vannak, nekik ez fontos. Ők manapság a kisebbség. Én azt mondanám, hogy amíg vannak elkötelezett fiatalok, addig örülhetünk, mert addig tovább fog adódni generációról generációra, amit én otthon tapasztaltam.
Bekapcsolódva az ifjúsági programok szervezésébe, az is érdekes, hogy mi motivál valakit, hogy egy ilyen programra eljöjjön, például a világtalálkozókra. Azért sokan vannak, akik világot akarnak látni, vagy egy nagyon jó külföldi útként fogják fel, ahova szinte ingyen el lehet jutni, és amikor meg odaérkeznek, akkor meg nyilván tapasztalnak valami mást. Sokan vannak egy szálláson, kicsit kényelmetlen, hogy földön kell aludni. Itt kétféle irányba lehet elmozdulni.
Vannak azok a fiatalok, akik ráéreznek az ízére, és ott térnek meg ezeken a nagy találkozókon, és vannak azok, akik meg csalódottan térnek haza.
De ha a Szentírást nézzük, akkor Jézus korában is így volt a gazdag fiatallal, amikor azt mondta neki az Úr, hogy ossza szét a vagyonát, és a fiatal elég csalódottan távozott.
Mindig kérdés, hogy szerzetesként, tanárként, elkötelezett keresztényként mennyire tudunk példát mutatni az utánunk jövőknek, mennyire várjuk el, hogy ők is járjanak templomba, vegyenek részt a programokon, vagy ebben is van egy lazulás a részünkről. Magamhoz is közel engedem-e, hogy mi dolgom van nekem ezzel, meghívom-e a fiatalokat egy-egy programra, táborra, imaalkalomra, szervezek-e ilyet, ezek mind ott vannak.
Hogyan érezte meg először a hivatását, és mi vezetett a szerzetesi élet felé? Voltak ennek korábban jelei, vagy ez egy azonnali pillanat volt?
Ez így mind egyszerre. Igazából az, hogy eldöntöttem, szerzetes leszek, egy pillanat volt. Arra nagyon emlékszem, hogy Kismaroson voltam a Ciszterci Nővéreknél csendben. Ez volt az első ilyen alkalom, hogy három napig csendben voltam, és
ott a csendben közel engedtem azt a gondolatot, hogy lehetnék is szerzetes. Akkor nagy örömet meg melegséget éreztem, de megijesztett persze, hogy mit fog szólni a családom, a környezetem, meg hogy nem erre készültem, és ez elbizonytalanított.
Ugyanakkor mindaz hozzájárult a döntésemhez, ami megelőzte ezt a pillanatot, az a 25 év. Vallásos családban nevelkedtem, természetes volt, hogy templomba járunk, hogy részesülünk a szentségekben, hogy a plébánia közösségéhez tartozom. Ugyanakkor nagyon erősen élt bennem, hogy családom legyen, és el is képzeltem, hogy nekem lesz három gyerekem, családi ház, kutya, tehát már minden megvolt a fejemben. Erre is készültem, tanultam szépen az érettségi után az egyetemen, de utána végül nem a mesterképzésre mentem tovább, hanem inkább a teológiát választottam. Tanultam a Sapientián, ahol a csoporttársaim szerzetesek és világiak voltak vegyesen, és az ebédszünetben mindig mondták, hogy lépjek be valamelyik rendbe, én meg mindig mondtam, hogy nem lépek be, mert nekem családom lesz. Aztán sokat segített, hogy elkezdtem ifjúsági programok szervezésében meg mindenféle önkénteskedésben részt venni. Innen hívtak meg 2015-ben a Szerzetesek Tere szervezésébe, amikor az volt a feladatom, hogy az összes szerzetesrenddel vegyem fel a kapcsolatot. Én akkor elég fiatal voltam, és azt sem tudtam, hogy ennyi szerzetesrend létezik, de nagy örömmel mentem megismerni mindegyiknek az alapítóját vagy a karizmáját. Akkor szembesültem azzal, hogy majdnem 100 szerzetesrend van Magyarországon, és több a nő itt, mint a férfi. De akkor még mindig nem gondoltam rá, hogy én magam szerzetes legyek. Van egy lány, aki gimnázium óta a barátnőm, és tőle kérdeztem meg, hogy mit szólnál hozzá, ha én szerzetes lennék? Azt mondta, hogy neki mindegy, az a lényeg, hogy én boldog legyek. Ha ezt akarom, akkor ebben támogat. Ez megerősített, hogy tulajdonképpen nem kell itt senkinek megfelelni, nem kell elvárásoknak eleget tenni, hanem csinálhatom azt, amire meg vagyok hívva. 2016-ban nagyon készültünk a krakkói világtalálkozóra, és én közben meg a szerzetesi hivatást dédelgettem magamban, de jól titokban tartottam persze, nem mondtam meg senkinek. Húsvétkor voltam Kismaroson, és utána novemberben jelentkeztem, úgy döntöttem, hogy belépek a rendbe.
Geröly M. Sára nővér
Szombathelyen érettségizett, majd a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki Karán szerezte meg az első diplomáját. Ezután elkezdte a teológiai képzést a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskolán, 2016-ban jelentkezett a Boldogasszony Iskolanővérekhez, jelenleg Debrecenben a Svetits Katolikus Gimnázium igazgatónője.
hirdetés
