Megrendítő kép arról, hogy mennyire nem tudjuk átélni a fontos pillanatokat.
Van egy kép, amelyről nehéz levenni a szemünket – de nem azért, mert szép. Épp ellenkezőleg: fájdalmasan őszinte. Egy kép Ferenc pápa ravataláról, amely nemcsak egy történelmi eseményt örökít meg, hanem egy egész korszak lelkiállapotát. A Szent Péter téren gyűltek össze emberek ezrei, hogy búcsút vegyenek az egyházfőtől, mégis úgy tűnik, mintha nem gyászolnának. Legalábbis nem úgy, ahogy azt évszázadokon át tették. A képen szinte mindenki kezében ott egy telefon – külön bejelöltük azokat, akiknél nem. Egyetlen testtartás uralja a jelenetet: felemelt karok, képernyők, kamerák. A tömeg – amely egykor térdre borult volna – most szelfit készít. A szentség helyét az algoritmus vette át, a pillanatot nem átélik, hanem archiválják. Mintha az lenne az egyetlen cél: bizonyítani, hogy ott voltam – nem önmagamnak, nem Istennek, hanem a követőimnek.
És közben elveszik a lényeg.
Mert a halál nem néznivaló és a gyász nem látványosság. A ravatal nem fotóháttér. És mégis, mintha ez ma már senkinek nem számítana, mindenki fényképez. Nincs csend, nincs lehajtott fej.
hirdetésNincs megtört szív – csak kiválasztott szög és ideális fényviszony.
És mégis – ott van néhány ember, akik kilógnak a sorból. Ők azok, akik nem tartanak telefont. Nem keresik a legjobb beállítást, nem próbálnak elkapni egy exkluzív pillanatot. Csak néznek, jelen vannak. Talán könnyes szemmel, talán némán imádkozva. Ők nem csak jelen vannak, hanem jelen is vannak. És ez óriási különbség. Ők azok, akik még tudják, mit jelent valamit nem megosztani, hanem mélyen megélni.
Ez a néhány ember fájdalmas tükröt tart elénk. Ők az emlékeztetők, ők mutatják meg, hogy nem feltétlenül kell ilyen rideggé és digitálissá válni. Hogy lehet másképp. Lehet emberibb módon gyászolni, jelen lenni, átélni. Mert ami ezen a képen látszik, az nem csupán egyéni döntések összessége. Ez a társadalmunk állapota. A figyelemzavar kultúrája. A jelenlét képtelensége. És talán nem is az a legnagyobb baj, hogy fényképeztek – hiszen az emlékezés természetes emberi vágy. Hanem az, hogy közben elfelejtettek ott lenni. Elfelejtettek gyászolni. Elfelejtettek csendben lenni. Mert a csend ma már gyanús. Aki nem posztol, az mintha meg sem élte volna. Pedig épp fordítva van: lehet, hogy csak ők élték meg igazán.
Ez a kép nem a pápáról szól, hanem rólunk, a társadalmunkról. Arról, hogyan viszonyulunk a halálhoz, a szentséghez, egymáshoz – és önmagunkhoz. Ha már egy pápa ravatalánál sem tudunk letenni a képernyőről, ha még itt sem érezzük a csend és áhítat szükségét, akkor érdemes elgondolkodnunk: mi veszett el belőlünk?
A halál nem tartalom, a gyász nem adat. A jelenlét nem mérhető lájkokban. És ha ezt elfelejtjük, akkor nemcsak a halálhoz nem tudunk méltón viszonyulni – hanem az élethez sem.
Fotó:
