Egy gyönyörű vers, amely magában foglalja a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak utolsó éjszakáját, magányát és elhagyatottságát, így bemutatva, hogy mindegy, hogy a 20. vagy 21. században élünk, Jézushoz mindig tudunk kapcsolódni.
Jézus is volt meggyötört, halálosan szomorú, átélte a feszült várakozás kínzó perceit, valamint azt, hogy a legjobb barátai és sokszor mi emberek is ,,alszunk”, ahelyett, hogy Vele imádkoznánk.
Dsida Jenő a saját életéből mutat be egy estét, nem kitalált képeket tár elénk, hiszen mindannyiunk életében megvan a magunk Getszemáni-kertje. Sokszor találjuk mi is magunkat olyan helyzetekben, amelyek nem kellemesek, amelyek előtt látjuk, hogy milyen nehézséggel kell majd szembenéznünk. Ilyenkor eszünkbe juthat, hogy Jézus mit tett azon az éjszakán, amikor árulás következtében ártatlanul halálra ítélték, majd keresztre feszítették. Miközben megvolt a hatalma arra, hogy elkerüljön minden szenvedést!
Isten Fia nem kiabált, nem panaszkodott, nem küldött el senkit sem, és nem vitatkozott, hanem csöndesen elfogadta, sőt kérte, hogy történjék minden úgy, ahogy a Mennyei Atya szeretné. És
hirdetésbár mi emberileg képtelenek vagyunk a magunk erejéből állhatatosan kísérni Jézust a Feltámadása felé, de ha kérjük a Szentlelket, akkor egész biztosan lesz olyan alkalom, amikor az Ő erejéből nem hagyjuk magára a Mestert, illetve felebarátainkat sem,
hanem virrasztva mondjuk Vele együtt, hogy: ,,De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36). Hiszen Jézus példát mutat, hogy hogyan legyünk a végsőkig engedelmesek és hogyan legyünk jó, hűséges barátok, mert Ő nem azért jött, hogy elítéljen bennünket, hanem, hogy megmentsen, ezért újra és újra lehajol hozzánk, hogy elmondja: ,,Virrasszatok és imádkozzatok!” (Mk 14,38)
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
