A fájdalom az élet elkerülhetetlen része, amely gyakran olyan tapasztalat, amelyből sokat tanulhatunk. Ma mégis fájdalomcsillapító társadalomban élünk nyugaton, és sokan a fájdalmat értelmetlennek tartják. Egy elgondolkodtató írás a fájdalom mibenlétéről, keresztény megközelítésből.
Mi értelme a fájdalomnak? Ha Isten jó, hogyan lehetséges az, hogy ennyi szenvedés és fájdalom van a világban? – kérdezi C.S. Lewis: A fájdalom című művében.
„Ami nem öl meg az megerősít” – hangzik a közismert mondás, ami arra enged következtetni, hogy az emberi élet természetes része a fájdalom és a szenvedés, amely azonban végső soron a javunkra válhat.
A fájdalom az élet elkerülhetetlen része, amely gyakran olyan tapasztalat, amelyből sokat tanulhatunk. Segít felismerni, mi az, ami fontos számunkra, és hogyan változtathatunk életünkön. Gyakran a nehézségek vezetnek el ahhoz, hogy új irányt találjunk vagy mélyebb bölcsességre tegyünk szert.
Sok edző, vezető és pszichológus is hangsúlyozza, hogy a fájdalom és a nehézségek olyan lehetőségeket rejtenek, amelyek révén megerősödhetünk. Az emberi fejlődés része, hogy szembenézünk a kihívásokkal, amelyek sok esetben a javunkra válnak.
Gyakran az élet legnehezebb időszakai után tanuljuk meg jobban értékelni a boldog pillanatokat és ezek után válhatunk érettebbé és együttérzőbbé is.
Ezen kívül a fájdalom közös emberi tapasztalat. Gyakran a szenvedésben vagy nehéz időkben találjuk meg azokat az embereket, akikkel mélyebb kapcsolatba léphetünk, mert átérzik, amin keresztülmegyünk. Ez a közös tapasztalat lehetőséget ad arra, hogy együttérzőbbé és empatikusabbá váljunk mások iránt.
A fizikai-szociális fájdalom átfedés elmélete szerint a negatív szociális tapasztalás által kiváltott fájdalmat hasonló neurális hálózat dolgozza fel, mint a fizikai fájdalmat.
Sok művész, író, zenész és gondolkodó a fájdalmat alkotói erőforrásként használta. A szenvedés gyakran kreatív kifejeződéshez vezet, mert segít az embernek mélyebb szinten megérteni saját érzéseit és életet.
Bár senki sem kíván fájdalmat vagy szenvedést, fontos felismerni, hogy az élet része. Nincs fájdalom és szenvedés nélküli élet. Lehet, hogy nincs egy ,,nagyobb célja” minden fájdalomnak, de azt biztosan tudjuk, hogy egyes fájdalmas tapasztalatok formálják jellemünket, alakítják kapcsolatainkat, és segítenek jobban megérteni az élet összetettségét.
A mai világban mégis az figyelhető meg, hogy
fejvesztve menekülünk a fájdalomtól és szinte tökélyre fejlesztettük a fájdalomcsillapítás iparágát.
Miért történik ez? Ahhoz, hogy megértsük honnan indult a folyamat elsőként nézzünk rá a fájdalomcsillapítás történetére.
A fájdalomcsillapítás gyökerei tulajdonképpen egyidősek az emberiséggel, illetve az orvoslás megjelenésével. A legrégebbi írásos emlékek, a babiloni agyagtáblák és az egyiptomi hieroglifák azt bizonyítják, hogy az ember ősidők óta próbálja enyhíteni, megszüntetni a fájdalmat.
A korai fájdalomcsillapítás legnagyobb problémája a belső fájdalom enyhítése volt. Értették, hogy a sebek mellé párosuló fájdalom a seb gyógyulásával elmúlik, ám nem tudtak mit kezdeni a test belsejében, a külső jelek nélkül mutatkozó fájdalommal.
Az ókorból fennmaradtak olyan feljegyzések, amelyeken a különféle fájdalmak és azok enyhítésére szolgáló részletes megoldási kísérleteinek leírásai olvashatók. Ekkoriban a különféle növények fájdalomcsillapító hatásaival kezdtek foglalkozni. Megemlítik már például a mákgumót és az ópiumot is, de a mandragóranövényt és más növényeket is. A növényekből nyert kivonatok és a különféle főzetek képezték a fájdalomcsillapítás alapját.
A fájdalomcsillapítás terén a középkorban következett be negatív irányú változás. Ekkor ugyanis már feledésbe merültek a régi tanok, újak pedig nem nagyon keletkeztek, az újonnan kialakult fájdalomképzet miatt. A betegséget és a vele járó fájdalmat Isten büntetésének tekintették és nem kezelték minden esetben. Ekkoriban a fájdalomellenes kezelésben a kábító szivacs vált elterjedtté.
Az átütő változást az újkor hozta el. A nagy földrajzi felfedezések korában ugyanis sikeresen kivonták az ópiumból a morfiumot, felfedezve ezzel egy erős fájdalomcsillapító hatású vegyületet. Kifejlesztették az üreges üvegfecskendőt is, amely még jobban megkönnyítette a használatát. A morfium azóta is a legerősebb fájdalomcsillapítók közé tartozik, azonban komoly veszélye, hogy könnyen függőséget okozhat.
Mára eljutottunk odáig, hogy a fájdalomcsillapításban vagy más szóval analgetikumok világában olyan különböző gyógyszertani csoportokba tartozó hatóanyagokat fedeztük fel, amelyek az idegrendszer megfelelő központi vagy perifériás részeire hatva, hatékonyan eredményezik a fájdalomérzet enyhülését vagy megszűnését. Fájdalomcsillapításra nem csak a farmakológiai értelemben vett fájdalomcsillapítókat használják, viszont ezek felfedezése és célzott alkalmazása nagy jelentőségű a modern orvostudomány fejlődése szempontjából.
Polcz Alaine író, pszichológus, tanatológus, a Magyar Hospice Mozgalom alapítója egy 2000-es években készült interjújában elmondta, hogy tanatológusi munkásságának célja, hogy segítse a haldoklókat az utolsó pillanatig teljes életet élni. Ezzel együtt megemlítette azt a megdöbbentő tényt is, hogy a modern világban mára már odáig jutottunk, hogy 98%-ban tudjuk csillapítani a fájdalmat.
Ma úgynevezett csillapítótársadalomban élünk. „A fájdalom mai tapasztalatának fő jellegzetessége, hogy a fájdalmat értelmetlennek tekintik” – írja Byung-Chul Han: Csillapítótársadalom című könyvében.
Ezzel együtt elfelejtjük azt, hogy
az öröm és a fájdalom sokszor egymás kiegészítői.
Ha sosem tapasztalnánk fájdalmat vagy veszteséget, talán nem is tudnánk igazán értékelni az örömöt és a boldogságot. A fájdalom kiemeli az élet pozitív oldalait, és ráébreszt arra, hogy mi az, ami valóban fontos.
Az idegtudomány mai álláspontja szerint az öröm és a fájdalom egy helyen van az agyban. Ugyanaz az agyi rész dolgozza fel mind a két érzést, tehát fájdalom és öröm a mérleg két oldalán folytonos egyensúlyban szeretne maradni. Ilyenkor semmilyen érzelmet nem élünk át. Ha azonban ez az egyensúly eltolódik valamelyik irányba, az agy mindent meg fog tenni, hogy újra egyensúlyba kerüljön. Ha viszont hosszú időn keresztül hozzászoktatjuk magunkat valamilyen eufóriát kiváltó ingerhez, akkor a fájdalom oldalon megindul a felhalmozódás, ami elvonási tüneteket okoz, mert az agyunk mindenáron a mérleg kiegyenlítésén dolgozik. Ez a jelenség az úgynevezett bőségparadoxon, vagyis, hogy maga a jóllét is előidézhet egy hiány hozzáállást az agyban.
Mai modern hozzáállásunkat a fájdalomhoz találóan írja le az úgynevezett ,,borsószemkirálykisasszony-szindróma”.
Andersen meséjét a Borsószem királykisasszonyt a késő modern szubjektum hiperérzékenységének példázataként olvashatjuk. Egy szem borsó a matrac alatt akkora fájdalmat okoz a leendő királykisasszonynak, hogy álmatlanul tölti az éjszakát. Az emberek ma valóban a „Borsószem királykisasszony-szindrómában” szenvednek. „Ebben a fájdalom szindrómában az a paradox, hogy az ember egyre kevesebbtől egyre többet szenved. A fájdalom nem objektíve meghatározható érték, hanem szubjektív érzés. Az orvostudománnyal szembeni fokozott elvárások, a fájdalom értelemnélküliségével társulva, a csekélyebb fájdalmakat is elviselhetetlennek tüntetik fel. És nem rendelkezünk többé értelemvonatkozásokkal, narratívákkal, magasabb instanciákkal és célokkal, amelyek a fájdalmat áthidalhatnák és elviselhetővé tennék. Ha eltűnik a fájdalmas borsószem, az emberek elkezdenek a puha matracoktól szenvedni. Éppenséggel az élet folyamatos értelemnélkülisége az, ami fáj.” – vezeti le a jelenséget könyvében Han.”
Han Martin Heideggert idézve arról is beszél, hogy fájdalom és halál tulajdonképpen összetartoznak. „A fájdalom a halál kicsiben – a halál a fájdalom nagyban.” A szerző levezeti, hogy a fájdalom felszámolásával tulajdonképpen a haláltól is meg akarunk szabadulni, ám ezzel emberségünk egy részétől is megfosztanánk magunkat. “A fájdalom a halált előlegezi meg. Aki minden fájdalmat fel akar számolni, annak a halált is meg kell szüntetnie. Csakhogy a halál és fájdalom nélküli élet nem emberi, hanem kísérteties élet. Az ember megszünteti magát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot, de csak az élete árán.”
Azt feltételezi a nyugati gondolkodásmód, hogy a szenvedés nem más, mint valami, ami hátráltat minket a céljaink elérésében, és a boldog életben.
Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy a szenvedésnek van értelme.
Ha helyesen nézünk szembe a fájdalommal, akkor Isten szeretetét mélyebben megismerhetjük és önmagunk megismeréséhez is közelebb kerülhetünk. Luther úgy teszi fel a kérdést: „Miért lepődünk meg, ha életünkben gyakran követik egymást sötét és fájdalmas időszakok? Hiszen Krisztus személyében Isten maga sem kerülte el ezeket.” Sőt, a Biblia megannyi szereplőjének életében is azt látjuk, hogy az erő, a szabadság és az öröm útját szenvedés, bánat, veszteség előzi meg.
Végezetül pedig a XX. század egyik legnépszerűbb szentje, Pio atya szavaival élve: „A szenvedés, ha szeretettel elfogadjuk, teljes mértékben örömre válik, mert a szenvedésben Krisztus arcát ismerjük fel.”
Vidra Bernadett
hirdetés
