Ma minden arra mutat, hogy a boldog élet egyenlő a fájdalommentes élettel. „Ha elég gazdag vagy…ha megveszed ezt az autót vagy azt a hajápolót…ha hatalmat kapsz…nem fogsz többé szenvedni” – üzenik a reklámok, influenszerek. De mi a helyzet valójában a fájdalommal? Miért engedheti meg Isten és hogyan válhat akár a javunkra is? Egy blog C. S. Lewis és Timothy Keller gondolatai nyomán.
Mindannyian ismerjük a fájdalmat, a szenvedést az életünkben. Gyermekek halnak meg borzalmas körülmények között. A szegények éheznek és nem jutnak elég ivóvízhez. Fiatal családapák halnak meg, özvegyeket és árvákat hagyva maguk után. Tízezrek vesztik életüket egy-egy természeti katasztrófa miatt. Ma is vannak háborúk, tőlünk nem is olyan messze. A fájdalmat persze nemcsak a hírekben, hanem a saját életünkben is újra és újra megtapasztaljuk. Fájdalom minden olyan érzés, akár fizikai, akár szellemi, amely nemtetszést vált ki belőlünk. A fájdalomról lehetetlen nem tudomást venni, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy észrevegyék. Óhatatlanul kikényszerít belőlünk nagy kérdéseket az élettel és Istennel kapcsolatban. Talán a legtöbbször feltett kérdés ezek kapcsán, hogyha Isten valóban létezik és jó, akkor miért hagyja, hogy mindez a szenvedés megtörténjen? Miért nem olyan világot teremtett, amelyben nincs fájdalom, félelem és halál? Stendhal francia író mindezt úgy fogalmazta meg: „Istennek egyetlen mentsége van: az, hogy nem létezik.”
C.S. Lewis felhívja a figyelmünket arra, hogy a fájdalmak közül nagyon sok magától az emberektől származik. „A kínpadot, a korbácsot, a börtönt, a rabszolgaságot, a fegyvereket és a bombákat az ember hozta létre – nem pedig Isten. Az emberi szenvedésnek talán a négyötödét ez a jellegű fájdalom okozza. De kétségtelenül sok szenvedés marad így is, amiért nem vádolhatjuk magunkat.”
Az Isten ellen szóló érvnek nevezett gondolatmenet David Hume filozófustól származik, aki így összegzi azt: „Az istenség meg akarja szüntetni a rosszat, de nem képes rá? Akkor tehetetlen. Vagy képes rá, de nem akarja? Akkor rosszindulatú. Vagy akarja is, képes is rá? De akkor honnan származik a rossz?” Az elődeinknél mi jóval hamarabb jutunk arra a következtetésre, hogyha mi magunk nem találhatunk elfogadható magyarázatot a szenvedésre, akkor Isten sem képes elfogadható okot adni rá. Ha mi nem értjük, miért engedi meg Isten a rosszat a világban, akkor minden rossz értelmetlen. Mintha épp olyan bölcsek lennénk, mint a mindentudó Isten. Az ige azonban ezt írja: „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,9) Szent Ágoston szerint:
„Isten nem engedné meg a rosszat, ha nem tudná belőle a legnagyobb jót kihozni.”
Ez az idézet is azt erősíti meg, hogy Isten minden szenvedésből és fájdalomból jót hoz ki, még ha mi nem is mindig látjuk az értelmét az adott pillanatban.
Azt se felejtsük el, hogy Isten maga a szeretet, és a szeretet magában hordozza a szabad akaratot. Elvárni Istentől azt, hogy ne legyen szenvedés, olyan, mintha elképzelnénk egy világot, ahol Isten pillanatról pillanatra kijavítja a szabad akarattal történt visszaélések eredményeit a teremtményei között. C. S Lewis úgy fogalmaz: „Próbáljuk meg kizárni a szenvedést, amelyet a természet rendje és a szabad akaratú lények léte hoz magával, és rájövünk, hogy magát az életet zárjuk ki vele.”
Akik az Isten ellen szóló érvet igaznak fogadják el, azok azt feltételezik, hogy Istennek nincs oka megengedni a rosszat. Azonban ha Istennek jó oka van arra, hogy megengedje a szenvedést és a rosszat, akkor Isten léte és a világban lévő rossz valójában nem mond ellent egymásnak. Gondoljunk csak bele, hogy a hétköznapi életünkben is hány olyan helyzet adódhat, amikor elfogadjuk a szenvedést, ha az valami jobbat szolgál. Az orvosok például fájdalmas műtéteket hajtanak végre, ha ezzel megmenthetik a páciensek életét vagy javíthatják az életminőségüket. A szülők, akik azzal büntetik a gyermekük rossz viselkedését, hogy egy időre elveszik tőlük a játékaikat vagy szobafogságra ítélik őket, szintén fájdalmat okoznak. De ha nem tennék, azzal hosszútávon okoznának boldogtalanságot a gyerekeinknek, mert felnőtt korukra sem alakulna ki bennük önuralom, illetve nem tanulnák meg a társadalom szabályainak betartását.
Fotó: Thai Noipho | Dreamstime.com
C. S. Lewis Keresztény vagyok című művében beszámol, hogy ő is a világban lévő kegyetlenség és rossz miatt évekig tagadta Isten létezését. Később azonban felismerte, hogy ateistaként sokkal nehezebb megbirkóznia a világban lévő szenvedéssel, mint a hit perspektívájából. Arra is rájött,
hogyha nem hiszünk Isten létezésében, akkor nincs alapja annak, hogy mi alapján ítélünk erkölcsileg jónak vagy rossznak valamit.
Mivel belül valami azt súgja nekünk, hogy egy adott dolog jó, egy másik pedig rossz, ez azt jelenti, hogy teremtettségünknél fogja bennünk van egy morális iránytű.
Azt is fontos tudatosítani, hogy Isten eredeti tervében nem szerepeltek a ma tapasztalható szörnyűségek. A Teremtés könyve leírja, hogy Isten olyan világba teremtette az első emberpárt, ahol nem létezett halál és fájdalom. A bűnbeesés óta viszont a világ már nem Isten eredeti terve szerint működik. Úgy is mondhatjuk, hogy a bűn következménye a szenvedés és a halál. De Isten nem hagyta ennyiben a dolgot.
Érdemes azzal is foglalkozni, hogy mennyi ember éppen a szenvedés, a próbák során talál rá Istenre és a Vele való személyes kapcsolatra. A nehézségek nem eltávolítják őket a Teremtőjüktől, hanem pont hogy közelebb kerülnek ezáltal Hozzá. Sokan úgy emlékeznek vissza életük egy-egy fájdalmas időszakára, hogy bár nehéz volt, de szükséges, mert ez rázta fel őket önelégültségükből és abból az illúzióból, hogy a saját kezükben van az életük. Istenről sokat lehet beszélni az elméletek és az absztrakt fogalmak szintjén, de sokszor a szenvedés idején válik az elmélet gyakorlattá és találhatunk rá egy valóságos Istenre, akivel beszélgetni lehet, aki nagyon is része akar lenni az életünknek. C. S. Lewis úgy fogalmaz A fájdalom című könyvében: „Isten suttog hozzánk örömeinkben, szól hozzánk a lelkiismeretünkben, de kiált reánk a fájdalomban.”
Minél jobban megismerjük a Bibliát, annál jobban látszik, hogy a szenvedést nem akarja leplezni, elbagatellizálni, hanem épp ellenkezőleg: az egyik legközpontibb témája az igének.
Jézust a fájdalmak férfiának nevezi, aki nem annak ellenére mentett meg bennünket, amit elszenvedett a kereszten, hanem éppen azáltal. George MacDonald keresztény író szerint: „Az Isten Fia nem azért szenvedett egészen a halálig, hogy az embereknek ne kelljen szenvedni, hanem azért, hogy szenvedéseik olyanok lehessenek, mint az övé.”
Timothy Keller: Istennel a szenvedés kohójában című művében rámutat, hogy míg jellemzően az ősi társadalmak tagjai önmagukba tekintve keresték, hogy miként épülhetnek a szenvedéseikből, addig a modern nyugati ember egyszerűen felháborodik, ha baj éri, és igyekszik megváltoztatni a külső körülményeket, hogy a jövőben elkerülje a hasonló csapásokat. Ma minden arra mutat, hogy a boldog élet egyenlő a fájdalommentes élettel. „Ha elég gazdag vagy…ha megveszed ezt az autót vagy azt a hajápolót…ha hatalmat kapsz…nem fogsz többé szenvedni” – üzenik a reklámok, influenszerek. El akarják hitetni velünk, és sokszor mi is önmagunkkal, hogy képesek vagyunk annyira egészségesen táplálkozni, élni és hatékonyan dolgozni, hogy többé nem kell gyengeségekkel szembesülnünk. Ha pedig mégis felbukkan a szenvedés, akkor igyekszünk azt minél hamarabb elnyomni. Ez jellemző a fizikai fájdalomra („Nincs idő a fejfájásra!”), de ugyanígy az érzelmi fájdalmakra is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a nyugtatók, antidepresszánsok hatalmas térhódítása. Az elmúlt két évtizedben az antidepresszánsok globális fogyasztása drámaian megnövekedett, és az európaiak a legnagyobb fogyasztók. Az OECD adatai szerint 2000-ről 2020-ra közel két és félszeresére nőtt az antidepresszánsok használata 18 európai országban. Magyarországon ezalatt a húsz év alatt 125 százalékkal nőtt az antidepresszánsok átlagos fogyasztása, vagyis több mint duplaannyi kedélyjavítót szednek a magyarok. Hogy egy másik európai országot is említsek: az Egyesült Királyságban élők közül 2021-2022-ben mintegy 4,5 millióan mentek mentális panaszokkal orvoshoz, ami egymillióval több, mint öt évvel korábban.
Fotó: Prostockstudio | Dreamstime.com
Azt feltételezi a nyugati gondolkodásmód, hogy a szenvedés nem más, mint valami, ami hátráltat minket a céljaink elérésében, és a boldog életben. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy a szenvedésnek van értelme.
Ha helyesen nézünk szembe a fájdalommal, akkor Isten szeretetét mélyebben megismerhetjük és önmagunk megismeréséhez is közelebb kerülhetünk.
Luther úgy teszi fel a kérdést: „Miért lepődünk meg, ha életünkben gyakran követik egymást sötét és fájdalmas időszakok? Hiszen Krisztus személyében Isten maga sem kerülte el ezeket.” Sőt, a Biblia megannyi szereplőjének életében is azt látjuk, hogy az erő, a szabadság és az öröm útját szenvedés, bánat, veszteség előzi meg.
A szekularizált világban, amelyben élünk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Isten van értünk, és nem mi Őérte. Ha így nézzük, akkor Istennek „kötelessége lenne” egy számunkra kellemes világot, életet biztosítani. C. S. Lewis ezt úgy írja le, hogy egy olyan Isten elégítené ki a vágyunkat, aki minden kedvelt tevékenységünkre azt mondaná: „Más nem számít, csak az, hogy elégedettek legyetek és jól érezzétek magatokat!”. Valójában tehát mi, modern emberek nem a Mennyei Atyára vágyunk ezzel, hanem valamiféle égi nagypapára, aki szenilis, jóindulatú, és aki szereti kívülről elnézni, ahogy a „fiatalok mulatnak”. Ezt Christian Smith szociológus kutatásokkal is alátámasztotta, amelyek eredménye szerint a fiatal amerikai felnőttek zöme gyakorlatilag deista. A deizmus olyan vallásbölcseleti felfogás, mely elfogadja a teremtő Isten létét, de tagadja annak személy voltát, a gondviselést. A kutatás résztvevői szerint Istennek az lenne a dolga, hogy – a legelvetemültebb gonosztevőkön kívül – mindenkinek kényelmes és boldog életet biztosítson. Ez az elvárás azonban biztos csalódáshoz vezet. Timothy Keller felteszi a kérdést: „Látva az emberi faj magatartását, vajon miért enged meg Isten ennyi boldogságot nekünk?” A deizmus önsajnálatra sarkall, míg a Biblia felkészít arra, hogy a szenvedés a földi élet része.
Többen, akik a szenvedésben találtak mélyebb istenhitre, épp arról számolnak be, hogy egy valóságosabb Istennel találkoztak a fájdalmaik közepette, mint valaha. Victor Frankl zsidó származású pszichiáter három évet töltött náci haláltáborokban. Mégis mondj igent az életre című könyvében azt írja, megfigyelte, hogy egyes fogolytársai jobban viselik a szenvedést, mint mások. A különbség Frankl szerint abban állt a foglyok között, hogy képesek voltak-e értelmet találni a szenvedésüknek, vagy nem. Ha a legfőbb célunk a boldogság, akkor minden olyan alkalommal, amikor szembe találjuk magunkat a szenvedéssel, az egész életünk értelmét veszti. Victor Frankl arra jött rá, hogy kizárólag akkor van értelme az életünknek, ha a saját boldogságunkon és szabadságunkon túlmutató célokért élünk. A haláltáborokban, vagyis egy olyan környezetben, amely minden méltóságtól, biztonságérettől és örömtől megfosztotta az embereket, a hit növekedése volt az egyetlen lehetőség – mutat rá könyvében.
A világ összes vallása közül a kereszténység az egyetlen, amely azt tanítja, hogy Isten – Jézus Krisztus személyében – eljött a földre, hogy maga is megtapasztalhassa a szenvedést és a halált, ráadásul sokkal mélyebben, mint bármelyikünk. Az utolsó kortyig kiitta a szenvedés poharát, magára vette a fájdalmat és a halált, amelyet mi érdemeltünk volna a bűneink miatt. Ő tehát nem egy olyan Isten aki ne tudna megindulni a gyengeségeinken. Természetesen ezzel még nem érthetjük meg teljesen, miért van szenvedés a földön, de a hívő életben mindennek az értése helyett nagyobb szerepe van a bizalomnak.
Bízunk Istenben? Elhisszük, hogy igazán szeret?
Hogy egyesével gondoskodik rólunk? Hogy igazán igazságos?
A saját életünkben is tapasztaljuk, hogy amikor minden könnyű és jó, akkor nem igazán tudjuk mélyebben megismerni önmagunkat. Akkor látjuk meg, kik is vagyunk valójában, amikor nehézségek érnek minket. Tim Keller 4 dologban összegzi, hogy mit ad nekünk a szenvedés: 1) Olyan mély bizalmat Istenben, amelyet a későbbi csalódások már nem tudnak megingatni. 2) Valódi önismeretet, erősségeink és gyengeségeink felfedezését. 3) Az élethez való egyre érettebb és bölcsebb viszonyulást. 4) Empatikus támaszt és vigasztalást tudunk nyújtani azoknak, akik hasonló fájdalmakon mennek át, mint mi korábban.
A fájdalom által ráismerhetünk arra, hogy az igazi javunk egy másik világban rejlik, és egyetlen igazi kincsünk Krisztus. Tudatosan elismerhetjük az Istentől való függésünket, amikor fájdalom és veszteség ér minket, egyébként pedig abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy függetlenek vagyunk és képesek vagyunk irányítani az életünket. Tehát bár a fájdalom és a szenvedés nem Istentől van, valójában felhasználja a javunkra az összes megpróbáltatást.
hirdetés
