A címben lévő rendkívül nehéz kérdésre keresi a választ Hajdú Szabolcs Koppány református lelkész, aki a közmédia “Lelki percek” című sorozatában emlékezett vissza egy találkozásra. Érdemes megnézni a videót vagy elolvasni annak leiratát!
Az özvegyasszony ágya fölött egy nagy kép volt, ami egy fess, fiatalembert ábrázolt katonaruhában. „A kedves férje?” – érdeklődtem tőle, amikor először látogattam meg. „Nem kedvesem, a férjem az ott, aki mellette van a képen” – válaszolta. Mutatott egy picike képre, ami szinte eltörpült a nagy mellett. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, hogy akkor talán a kedves édesapja, vagy valamelyik felmenője, az idős asszony folytatta. „Egész életemben őt szerettem” – nézte a nagy képet, „de a szüleim nem engedték, hogy hozzámenjek, a vagyon miatt. Így lett ő a férjem”– mutatott át a kis képre. „Rendes ember volt ő is, de én végig őt szerettem” – nézte homályos szemmel a nagy képet. „Az tartotta bennem a lelket, amikor egy-egy falusi bálon összefutottunk, lopva összepillantottunk, és én láttam a tekintetében, hogy még mindig engem szeret.”
Csak ültem, megszólalni sem tudtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi bölcsességet mondjak, ha egyáltalán ilyenkor kell mondani bármit is. De éreztem ott magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam. Ismeretlenül is, dühös voltam ennek az asszonynak a szüleire. Hogy engedhették ezt? Hogy nézhették végig? Hogy vehették el a gyermekük boldogságát, ráadásul a vagyon miatt? Dühös voltam a korabeli szokásokra, gondolkodásmódra, emberekre, akik közömbösen végignézték ezt. Szinte én magam mondtam ki magamnak: „Na, ez egy olyan helyzet, ami megbocsáthatatlan!”
Keresztény emberként milyen sokszor elmondom én is az úri imádság idevágó sorát: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat lefordítva azt jelenti, hogy Istenem, Atyám, te is úgy bocsáss meg nekem, ahogy én képes vagyok megbocsátani másoknak.
Azóta már nagyon sok olyan történetet hallottam, ami akár még szomorúbb is volt ennél. Velem is történtek olyan dolgok, amikor kihasználták azt, hogy keresztény vagyok, és úgy gondolták, hogy akkor majd biztos én mindent elnézek. Olyan is történt bizony, amikor én voltam figyelmetlen, és akár ezzel megbántottam vagy megsértettem valakit. Milyen jó lenne ilyenkor, ha ott a lap alján kisbetűvel lenne egy olyan rész, aminek az a címe: helyzetek, amikben nem kell megbocsátani… és jön egy jó hosszú felsorolás. De könnyű lenne! Mégis valójában nincs szükség erre.
Amikor az Úr Jézus erről beszél, akkor ő nem parancsot ad, nem felszólító módban beszél, nem teszi kötelezővé a megbocsátást. Lehet, és lehet egy életen keresztül dédelgetni a fájdalmat, a sértettséget és a megbántottságot, csak éppen mire megyünk vele? A megbocsátani képtelenség felemészti az embert. Olyan méreg, amit én veszek be, de mégis azt várom, hogy a másik pusztuljon bele. Ha emberhez méltó életet akarok élni, akkor el kell indulnom a megbocsátás útján.
Tudom, hogy a megbocsátás az nem megy gombnyomásra. Az nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, és akkor onnantól már így is lesz. A megbocsátás egy hosszú folyamat. Valószínűleg ezért fogalmazott így Hemingway, a híres író, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Megérteni azt, hogy mi történt velem. Megérteni, hogy miért azt tették az emberek, és miért olyanok az emberek, amilyenek. Ezen az úton elindulva, eljuthat az ember a megbocsátásig.
A búcsúzáskor az özvegyasszony megszorította a kezemet, és azt mondta nekem: „Tudja tiszteletes úr, én már nem haragszom senkire. Volt bennem düh a szüleim iránt, de már rég megbocsátottam nekik is, magamnak is.” „Magának is?” – kérdeztem csodálkozva. „Hát persze, magamnak is.
Mert az imádságnak az a sora, hogy ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, az bizony azt is jelenti, hogy magunk ellen is vétkezhetünk. Például úgy, hogy képtelenek vagyunk másoknak megbocsátani.”
Forrás: Hirado.hu
hirdetés
