Sem a református egyház, sem a társadalom nincs túl azon, ami idén történt – mondja Hajdú Zoltán Levente, a református egyház Missziói Szolgálatának vezetője, aki szerint az igazi megújulás akkor kezdődhet el, ha alapvetően és elsődlegesen nem a társadalmi struktúrákban gondolkodunk, hanem lelkekben, akik szomjaznak Krisztusra. Beszélgettünk az Élő Ige évéről, arról, hogy mi a hiteles kereszténység ismertetőjele, és hogy milyen hozzáállással lenne jó a nem hívők felé nyitni. A református egyház 2025-ben az ifjúságra fog fókuszálni, de nem csak abban a formában, ahogy elsőre gondolnánk.
Mi számodra a legfontosabb tanulság az Élő Ige évéből?
Azt látom az egyházon belül, hogy mi nagyon sokszor egy fix struktúrában gondolkozunk, amit valahogy szeretnénk megújítani. Közben pedig az Isten megújító kegyelme – a történelem során rengetegszer bebizonyosodott –, nem struktúrákra vonatkozik, hanem lelkekre. Nem az egyházstruktúrában kell tehát elsődlegesen gondolkoznunk, hanem a Krisztus Lélek szerinti egyházában. A célközönségünk az, akik a megszólító üzeneteinkre nyitottak, és akik hajlandóak beleállni ebbe a megújulásba. Sajnos nagyon sokszor tapasztalható az, hogy miközben a legnagyobb jószándékkal, emberi odaszánással próbálunk cselekedni, aközben egy végtelenül passzív közeggel találkozunk, és ebbe akár bele is keseredhetünk.
Tehát kétféle lehetőség van. Az egyik, hogy állandóan az egész struktúrára vonatkozóan próbáljunk nagy energiabefektetéssel tenni valamit, a tapasztalati egyháztestben, az „ecclesia visibilis”-ben gondolkozva akarunk megújulást. A másik, hogy a valóban élőre, az „ecclesia invisibilis”-re fókuszálunk, mert ma is van egy lelkileg nagyon dinamikus és nyitott közeg, akik mozdulnak, és akikben van szándék a kibontakozásra, és velük összefogva törekszünk elérni a megújulást.
Úgy fogalmaztál az élő Ige napján, hogy az év egyik fő célja az volt, hogy életszerűen jelenjen meg a hitünk a minket körülvevő társadalomban. Ez mit jelent a gyakorlatban?
Kereszténynek lenni nem egy hagyományőrzés, nem egy múzeumi teremőrség, hanem gyakorlati lefedése a mai valóságnak Krisztus üzenetével. Egyszerűen rácsodálkozni arra, hogy a biblikus üzenetnek ma ugyanolyan releváns vonatkozásai vannak a családomra, a személyes életvezetésemre, a döntéseimre, a helytállásomra, a pénzkezelésemre, a munkavállalói környezetemre – rengeteg olyan területre, ami az én életvalóságom.
Hívő embernek lenni azt jelenti, hogy a mindennapok valóságában jelen lenni,
amihez egy inspiráló közeg a gyülekezet, ahova visszavonulunk, megerősödünk egymás hite és látása által, de utána vissza kell menni oda, ahol a valódi elhívás van. Nem zárványokban kell megélnünk a hitünket, hanem életszerűen, dinamikusan, és ezt nem elméletként mondom, hiszen 26 éve szóládi lelkészként ezt csináljuk. Minden gyülekezetnek ismerni kell azt a közeget, amelyik körülveszi, reagálnia kell rá, és mozgósítania kell szívvel-lélekkel ezt a közeget, munkavállalói helyeken, pénzkezelésben, közösségszervezésben, kultúrában és sorolhatnám.
Én ebből azt hallom ki, hogy ezek akkor tudnak megvalósulni, hogyha van egyfajta személyesség a közösségeken belül, nem?
Nekem a kulcsszavaim között szerepel a személyesség, közvetlenség, családiasság. A mai ember kifejezetten éhezik a közösségre, ahol bátran megnyílhat, ahol beleadhatja a személyiségét, és nem nagyon találja ezeket, mert általában a mai korszellem alapján az emberek „használják” egymást. Ilyenkor azt éli meg az ember, hogy nem azt a kincset ismeri fel bennem valaki, amit az Istentől kaptam, és amivel közösen építhetünk egy valódi közösséget, hanem csak egy-egy mozzanat kell belőlem, amit hasznosítanak, de rám, mint emberre nem kíváncsiak.
Hogy látod, az élő Ige évében mennyire valósult meg a gyülekezetek irányában a közösségépítés? Azt mondtad a korábbi 777-es interjúban, hogy „Ha a lelki közösségek erősek, akkor beszélhetünk élő egyházról.”
Nagyon sok impulzust sikerült sok irányban kibocsátani. Óriási öröm nekem, hogy ez úgy működött, mint ahogyan a tengeri hajó a szonár segítségével feltérképezi a tengerfeneket: rengeteg vetületét térképeztük föl az egyháznak ezáltal. Van egy egyre jobban kirajzolódó kép arról, hogy mik az életszerű dinamikái ma a református egyházunknak, és mi az, ami pedig egyszerűen a múlt kihaló emléke, amivel még számolunk egy darabig, meg őrizzük a szép emlékét, de nem a jövőre mutató irány.
Mi az, amit az egyházon kívülre is sikerült eljuttatni az üzenetből? Hogyan tudja ma elérni az egyház a keresőket?
Az élő víz attól lesz élő, hogy nem zárjuk be, hogy megposhadjon, hanem akkor jó, ha áthalad a medren, áthalad az emberen. Ez nemcsak azt jelenti, hogy jön az Istentől és rajtam keresztül máshoz elér, hanem hogy engem is tisztít ezáltal folyamatosan. Minél inkább kiteszem magam ennek a Szentlélek szerinti dinamikának, annál inkább tisztít meg az Isten jelenléte a hitvalló létem által. Egyszerűen elhiszem, hogy én megkaphatom ezt a valóságot, és elhiszem, hogy rajtam keresztül is tud másokat táplálni Isten a lelki szomjúságukban. Ebben az a csoda, hogy mindez élet nekem, bennem és rajtam keresztül. Amint az egyház ezt – egy nagyon rosszul értelmezett hitvédelem okán – bezárt valóságként akarja megélni, elveszíti az eredeti célját, mert életszerűtlenné válik. A krisztusi küldetés a Máté 28,20 értelmében azt mondja, hogy menjetek el, lépjetek ki, és így tegyetek tanítvánnyá másokat.
Nincs olyan, hogy én visszavonulok, és majd lesznek tanítványok. A pusztulás útja, hogyha az egyház azt hiszi, hogy, mert olyan ellenséges a világ, defenzívába kell vonulnia.
Fotó: Todoroff Lázár/reformatus.hu
Mennyire rázták meg a református egyházat az idei év nehézségei, kiemelten a kegyelmi ügy?
Nagyon megrázták, és nincs is túl ezen az egyházunk. Sajnos hangzottak el olyan nyilatkozatok, hogy ezen már túl vagyunk, de ez nem igaz: sem az egyház, se a társadalom nincs túl ezen. Ez egy olyan helyzet, amellyel folyamatosan szembe kell néznünk. De óriási tévedés lenne pusztán egy-két emberre rákenni, hogy azért van bajban az egyház, mert ezt vagy azt csinálták. Az egyház azért van bajban, mert emberi megoldásokkal operálunk, és közben pedig folyamatosan rá kell döbbennünk, hogy az Isten elhívásokat ad, kegyelmi időket ad, amelyben megéljük az Ő kiválasztó kegyelmét úgy, hogy valakire nagyobb fény vetül egy ideig, de azt is észre kell venni, amikor az Isten kegyelmében utána más kap megbízást. Mi nem az emberi kvalitásaink vagy karakterünk okán vagyunk kincsek, hanem az Isten kegyelme okán. Ahogy a láncszemek egymásba fonódnak, úgy kell látnunk azt a folyamatosságot, ahogy Keresztelő János mondja Jézusra utalva, hogy neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Az az igazi csoda, amit én személy szerint megélek, hogy tudom, hogy az Isten előtt értékes az életem, és Neki tartozom elszámolással. Az pedig, hogy emberi módon vagy presztízs szerint ki hogy ítél meg dolgokat vagy engem, vajmi kevéssé mozgat ehhez képest.
Az élő Ige napján a kerekasztal-beszélgetésen úgy fogalmaztál, hogy valójában mi az egyházban nem vagyunk különbek senkinél; semmivel nem dicsekedhetünk, csak hogy Isten kegyelmének a részesei vagyunk. Sokan látják ma is úgy a hívőket, mint akik folyton ítélkeznek, lenézőek. Hogyan tudna változni ez a kép?
Vannak támpontok, amelyek segíthetnek az egyháznak, akár ebben a vonatkozásban is. Én azt látom, hogy rengeteg felületet nyit meg az Isten, ahol egészen más logikával, gondolkodásmóddal vagy megoldási módokkal tudunk jelen lenni a társadalomban, mint ahogy eddig tettük. Minket nem a liturgikus kereteink tesznek vonzóvá az emberek számára, hanem amikor le tudok ülni beszélgetni mondjuk egy zenésszel, egy művésszel vagy egy hajléktalannal, és ez nem PR szempontok szerinti látszat-beszélgetés, hanem valódi és életszerű.
Azt gondolom, hogy egy országos egyháznak, amely társadalmi struktúraként is jelen van a társadalomban, a mindenkori politikai vezetéshez természetszerűen köze kell, hogy legyen. Együttműködésre vagyunk ítélve. De ez a fajta együttműködés az egyháznak nem a lényegi része. Sokkal fontosabb az, amit a hajléktalanok, a fogyatékosok, a rászorulók felé, vagy éppen az Isten fiait sóvárogva váró világ felé tudunk vinni, ahol ők rácsodálkoznak arra, hogy a hívőknek életszerű üzenetei vannak. Ha az fogalmazódik meg a velünk találkozókban, hogy ezek kíváncsiak ránk, mert látják bennünk az Isten adta csodát. Tehát ne egyfajta hübrisszel, gőggel álljunk oda! Ha ilyen attitűdöt mutat a kereszténység, akkor nemhogy vonzódnának hozzánk, hanem el fognak lépni tőlük. Hiszem azt, hogy a hívőkben élő módon fog megmutatkozni, hogy amikor kimennek a világba, azzal az attitűddel lépnek oda az emberekhez, hogy kíváncsi vagyok rád, odalépek hozzád, melléd, tanulni szeretnék tőled.
Az „önmagatoknál egymást különbnek tartsátok” nem pusztán a közösségen belüli hívők egymáshoz méricskélésére vonatkozik.
Isten az egész világot azért adja nekünk, hogy abból tanuljuk Őt, abban ráismerjünk az Ő jelenlétére.
Egy nyomorult emberben is, egy nyomorult helyzetben is. Ha nekünk külön lehetőségeink vagy adottságaink vannak, azt azonnal kössük Hozzá, és mondjuk azt: Uram, neked köszönöm meg azt, hogy nem abban hagysz, amire magamtól jutnék, hanem valamire elhívsz, amivel utána szolgálni tudok.
Aki be akarna kapcsolódni a református egyház missziójába, az hol kezdje? Hogyan tudja megtalálni a neki való területet?
A zsinaton ebben a félévben kifejezetten a társadalmi missziók vezetőit hívjuk áhítatok tartására, ugyanis sokszor még az egyház belső magja sincs tisztában azzal, hogy hányféle közvetlen társadalmi misszió van, úgymint a siketmisszió, a vakmisszió, a repülőtéri szolgálat, a lepramisszió, a hajléktalanok, az alkoholisták közötti, a drogmisszió és még sok más. Tehát rengeteg felület van, ahol gyakorlati problémák, kérdések mentén tud az egyház segítségül lenni.
Először ismerjem föl azt, hogy van az Istentől valamiféle megszólítottságom. Ez egy nagyon személyes dolog, mai szóval individuális. De amennyiben valaki megreked itt, akkor nagyon rövid úton félre fog csúszni még a hívő személy is, mert Isten közösségi lényként teremtett meg bennünket. Meggyőződésem, hogy nincs más út a hívő számára, minthogy a személyesen felismert hitet a közösség valóságában gyakorolja és találja meg az egyensúlyt. Ez az a valódi lelki közösség, amelyet minden hívő embernek meg kell találnia. Erre vonatkozóan nem a puszta társadalmi keretek vagy parókiális körzetek meghatározóak.
Mit értesz ez alatt?
Csodálatos dolog, ha valaki ott találja meg a maga közösségét, ahol felnőtt, ahova őt egyszer elvitték, de azért ott maradni egy fizikailag körvonalazott helyen, hogy utána lelkileg éhen haljon, önmaga és Isten elleni vétek. Keresse meg a hívő ember azt a közösséget, ahol azt érzi, hogy otthon van lelkileg.
Ez a lelki közeg utána tovább fog segíteni, hogy a konkrét társadalmi szerepvállalásomat hol találhatom meg, mert nem mindenkinek a munkahelyén vagy a családjában vannak ezek. Nagyon sokféle módon tud az Isten egy személyes elhívást kibontani az engem körülvevő világ irányába.
A jövő év fókuszában az ifjúság lesz. Ezen a tematikán belül mire szeretne a református egyház hangsúlyt fektetni?
Ha ez csupán egy korosztályos üzenet akar lenni, akkor elszúrtuk a témaválasztást. Én úgy érzem – főleg az idei év egyházi viszontagságai és megpróbáltatásai után – , hogy az ifjúság a megújulást és az Isten által kapott friss meghívást kell, hogy jelentse. Tehát egy lélek szerinti megújulási év kell, hogy legyen, mert egyébként nincs értelme ilyen biológiai fogalmakat használnunk az egyházban.
Nagyon régóta vallom azt, hogy az egyház megújulása közel sem egy biológiai folyamat, hogy azért legyenek iskoláink, mert az ifjúság a jövő. Nem az ifjúság a jövő, hanem a mindig minket körülvevő társadalom a jövő, amelyben az Isten a kövekből is tud fiakat teremteni Ábrahámnak.
Látva a saját gyülekezetemet is, folyamatosan minden korosztályból vannak bekapcsolódók, nem pusztán az egymást követő generációk biológiai láncolatára épülően, sőt sokszor a legkülönbözőbb korú és élethelyzetű csatlakozók rácáfolnak az elvárásainkra. Tehát az ifjúság évében én azt látom, hogy
óriási küldetésünk van azok felé, akiket ránk bíz az Isten.
Föl kell ismernünk azt, hogy kik a lelki gyermekeink, kik azok a minket követő, lélek szerinti következő generációk, akik lehet, hogy biológiailag fiatalabbak, de az is lehet, hogy idősebbek nálunk. Akikre figyelnünk kell, mert ránk bízta őket Isten. De még pontosabban talán így fogalmazhatnék: egymásra bízott bennünket.
hirdetés
