Régebben sokat gondolkodtam azon, hogy mit is jelent Isten „eszközeként”, úgynevezett „munkatársaként” élni. Úgy éreztem, Isten „munkatársai” csakis a klerikusok lehetnek, azok, akik tényleg az egész életüket Istennek, az Ő szolgálatának szentelik. Amikor kiderült, hogy a tanulmányaim egy részét a Pázmányon, a Hittudományi Karon fogom folytatni, ismét felmerült bennem a kérdés: Hogyan lehetek majd eszköz Isten kezében? Tudok-e majd úgy élni, hogy rajtam keresztül „Isten mosolyogjon” a környezetemre?
Sokszor éreztem már azt, hogy másokon keresztül hív meg engem valamire az Úr, vagy, hogy általuk szól hozzám. Ám, azt, hogy velem működne közre, még nem tudtam felfedezni, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem csupán a nagy volumenű dolgokban kell keresnem az isteni jelenlétet.
A hetekben költöztem fel Budapestre, egy 40 000 fős kisvárosból a több, mint másfél milliós fővárosba. Habár előtte többször jártam már Pesten, mégis szinte megcsapott a város hatalmassága, a nyüzsgés, a rohanás és a zaj. Ahogyan az elmúlt időben próbáltam összebarátkozni a forgataggal és a tömegközlekedéssel, figyelmes lettem az arcokra. A legtöbb ember mélabúsan, komoran és közömbösen bámul ki a fejéből, hallgatják a zenéjüket, minél jobban próbálnak elszigetelődni a többi embertől.
Olyan szomorúak, mintha a világ minden gondja a vállukon lenne.
Nekem ez végtelenül szokatlan, otthon a kisvárosban a legtöbb ember ismeri egymást, köszönnek egymásnak, figyelmesek egymással. Csalódottan meséltem a családomnak, barátaimnak, hogy mivel szembesülök itt a fővárosban, hogy én nem szeretnék így élni.
Majdnem minden reggel betérek egy közeli pékségbe, valami harapnivalóért és italért, mielőtt egyetemre megyek. Az otthoni példát követve elköszönéskor „szép napot” kívánok a dolgozóknak. Az első egy-két reggel a köszönésemre kissé felhúzott szemöldökű arcok érkeztek válaszul, amiken jót mosolyogtam magamban, azonban el is szomorodtam, mert ezek szerint nem gyakran köszönnek el tőlük ily módon.
Egyik nap esett az eső, rendkívül hideg és rossz idő volt. A buszmegállóban álltam, vártam a buszt, amikor figyelmes lettem, hogy a mellettem kb. 5 méterre álló lánynak nincsen esernyője. Mivel tudtam, hogy egy darabig még itt fogunk állni, egy hirtelen érzésből felindulva odaálltam hát mellé és középre tartottam az esernyőt, hogy ne ázzon meg ő sem. Megdöbbent pillantásokat kaptam hálaképp, aztán egy halvány mosoly keretében megköszönte a figyelmességemet. Pár perc múlva már jóízűen beszélgettünk, és vártuk a buszt közösen. A buszról leszállva fülig ért a szám és lelkesen meséltem a szaktársamnak, hogy mennyire feltöltött ez a reggeli találkozás.
„Legyetek az öröm misszionáriusai” – a mai napig bennem él és világít ez a mondat, amit Ferenc pápától hallottunk.
Hogyan legyek az öröm misszionáriusa? – kérdőjeleződött meg bennem azóta sokszor. Hát így. Apróságnak tűnhet, de egy- két szó emberibbé tudja tenni a rohanós reggeleket, s a figyelmesség mosolyra tudja deríteni a fáradt tekinteteket. is. Nekem is nagyon jólesik, ha valahol figyelmesen, kedvesen beszélnek hozzám, még akkor is, ha utána soha többet nem találkozunk. Gyakran hallom azt, hogy: „nem mindegy? – úgysem látod többet”. Nem, bizony nem mindegy, mert bár nem leszünk egymás életének részesei, de egymás napjára, hangulatára ráhatásunk van. Engem nagyon elkeserít és szinte lehoz az életről, ha valahol tiszteletlenül, bunkón bánnak velem. Lehet, hogy épp azért álltam el az utat, mert eltévedtem, vagy azért állok rossz helyen, mert én sem férek el. Sokszor én magam is könnyen hibáztatok másokat és akár gondolok rosszat másokról, anélkül, hogy a helyzetet felmérném, és észrevenném a valódi okokat.
Egy kis adag kedvességhez nem kell nagy erőfeszítés, nem kell életeket menteni, bár sosem tudhatjuk, hogy mikor „mentjük meg” valóban valaki életét.
Nem kell feltétlenül szavakkal evangelizálni, hangosan kijelenteni, hogy mi bizony Isten szolgálatában cselekszünk jót. Jót tenni bárhogyan és bármikor lehet. A csoda az egészben az, ha látjuk, hogy a másik mosolyog, ha csak pár percre is, de elfelejti a komor hétköznapokat. Nekem személy szerint ez rengeteget ad, hatalmas hálával tölt el.
Még egy tanácsot adnék mindenkinek, aki már kezd belefeledkezni a szürke és néha már esős hétköznapokba. Ne feledjétek, hogy imádkozni is mindenhol lehet. Nem kell hozzá mindig a templom, nem kell hozzá térdelni vagy tudatosan rákészülni. (Persze ezek nagyon fontos dolgok, de nem feltételek.) Imádkozni lehet a metrón, a buszon, az utcán sétálva – bárhol. Azt vettem észre, hogy ha éppen imádkozom, miközben tartok valahová, akkor kevésbé tudnak zavarni az amúgy kellemetlen dolgok. Kevésbé stresszelek azon, ha dugó van, ha éppen lökdösődnek, sőt, kevésbé szomorít el a sok komor arc.
Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. (1Tessz, 16-17) Talán ez a mondat, az, ami leginkább átjárja a mindennapjaimat mostanság. Legyetek nyitottak egymásra, legyetek kedvesek és hirdessétek a mosolyotokkal Isten országát, ami bennetek, köztetek van!
Németh Letícia
hirdetés
