Már nagyon közel van az egyházi esküvőnk napja, ez pedig sok izgalmas gondolatot ébresztett bennem. Miért vágyunk már kislányként arra, hogy egyszer gyönyörű menyasszonyok leszünk? Mi az a mély vágyunk, ami megjelenik ebben a képben? Miért fontos az egész kérdés Istennek is? Blog egy mindjárt-feleség tollából.
Közeledik az esküvőm – egészen konkrétan most szombaton házasodom. Egyszerre vagyok izgatott, és őszintén szólva kicsit félek is. Nem attól, hogy megbotlom a lépcsőn és orra esem, vagy hogy elkenődik a sminkem. Még csak nem is attól, hogy a lagzin az alkoholgőzben elszabadul a buli. Valójában attól tartok, hogy nem olyan lesz, amilyennek kislánykoromban megálmodtam. És ez felveti bennem a kérdést: miért van az, hogy szinte minden kislány álmodozik arról, hogy menyasszony lesz egy szép napon?
Kiskoromban úgy képzeltem, hogy nagy, habos-csipkés ruhám lesz, nyilván, mint a Disney-hercegnőknek. Lesétálok a lépcsőn – nem orra bukva, hanem kecsesen és könnyedén, ahogy Belle vagy Hamupipőke a bálban –, majd odasétálok a hercegemhez. A vőlegényemhez. Aki gyönyörködve néz rám, a hófehérbe öltözött menyasszonyára. Akkor csókot váltunk, majd a karjaiba vesz, és csodálatos keringőbe kezdünk, miközben elhalkulnak körülöttünk az emberek, és ámulva néznek ránk. A szerelmünk pedig kiteljesedik, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Tudom, nem túl egyedi elképzelés. De épp ez gondolkodtat el, hogy vajon miért vágyunk mi nők ennyire erre a pillanatra? Mert azt is tudom, hogy ez a „menyasszony leszek” elképzelés már a rajzfilmek előtt megvolt bennem. Ahogy sok-sok más lányban.
Az Elbűvölő című könyvet – amelyet egy keresztény, számomra hiteles házaspár írt – több cikkemben ajánlottam már, nem véletlenül: óriási hatással volt rám. Nem azért, mert annyi új dolgot mondott a női-férfi témában, hanem épp azért, mert olyan igazságokat mondott ki, amelyeket már tudtam, csak nem nem tudtam igazán megfogalmazni korábban. Többek között arról írnak, hogy
a nőt Isten úgy találta ki, hogy vágyjon arra, hogy szép legyen és a társa gyönyörködjön benne.
Sőt, mondja azt, hogy „te vagy az egyetlen nő, akire ránézek, mert nincs hozzád fogható”. Nem jó vágy lenne ez? Vagy pont, hogy teljesen magától értetődő, egyszerűen azért, mert így vagyunk megalkotva?
Gondoljunk egy kislányra, aki amikor megkapja az első „pörgős szoknyáját”, le sem akarja venni többé. Forog benne, nézegeti magát a tükörben, és szeretné, ha nemcsak az anyukája, hanem az apukája is észrevenné a szép ruhát és megdicsérné. „Milyen szép kislány vagy, édesem!” – amikor őszintén ezt mondja az apa, akkor a kislány elhiszi, és elkezd az önbizalma megerősödni. Aztán felnő, szép lassan nővé érik, és már nem az apukája dicséretére vágyik elsősorban, hanem a kortárs fiúkéra. Aztán telnek az évek, és már csak egy férfitől akarja hallani ezt: a férjétől. Leegyszerűsítve így megy ez. A női lélek persze ennél sokkal több, és a szépség és a szerelem nem tölti ki minden gondolatunkat – de nem tagadhatjuk le, hogy meghatározó része. Ott van bennünk a tudásszomj és a kalandvágy is, persze, de azt is a legtöbben a szerelmünk oldalán képzeljük el. Együtt. Szeretjük, ha egy férfinak nem mi vagyunk az életcélja, hanem valami magasabb rendű után vágyakozik. Ezért is olyan vonzók a filmhősök, akik konkrétan a világ megmentését tűzik ki célként. A való élet szintjén pedig azok a férfiak, akik elszántan küzdenek egy jobb világ megteremtéséért vagy egy jó terv véghezviteléért.
De vissza hozzánk, nőkhöz. Egyre többet beszélgettem a barátnőimmel is erről a vágyról és olvastam is a témában több könyvet. Arra jutottam: ahogy szeretnénk, hogy ránk nézzen egy férfi, ahogy szeretnénk, hogy bánjon velünk, ahogy szeretnénk szépek és elbűvölőek lenni, az arra enged következtetni, hogy bizony ezek a vágyak kollektívek. Belénk vannak kódolva. És nem, nem csak azért, hogy gyerekeket szüljünk egy genetikailag előnyös tulajdonságokkal bíró férfinak és fennmaradjon az emberiség.
Ez a vágy mélyebb, nem az ösztönök szintjén van jelen, hanem a szívünkben.
Amikor letérdel a kedvesünk egy gyűrűvel, hogy feltegye a nagy kérdést, amikor elolvadunk a menyasszonyi ruhák láttán, amikor csokrot választunk magunknak, amikor hófehér ruhában, fátyollal a hajunkban a tükörbe nézünk, akkor ott mélyen valami megmozdul a lelkünkben. Távolról, a felszínen talán ezek hiúságnak vagy önzésnek tűnnek, de felszabadító belátni, hogy ez nem az egónkból fakad, sokkal inkább Isten eredeti gondolata a nőiségről. Vannak persze azok a nők, akik váltig állítják, hogy nekik nem kell férj, nem kell család, nem kell gyengédség – szerintem meg valójában nagyon is kell, csak az életük egy pontján csalódtak, valaki összetörte a szívüket, és azt tartják a legjobb önvédelemnek, ha inkább ki sem mutatják a valódi érzéseiket. De ha lebontjuk a kérgeket, az álarcokat, azt hiszem, bennük is rejtőzik egy törékeny nő, aki hihetetlenül vágyik a szeretet finom és romantikus megnyilvánulására.
Isten sem rejti véka alá, hogy fontos neki ez a téma: a Biblián végigvonul a menyasszony-vőlegény metafora, hiszen Krisztus mint vőlegény fog megjelenni és szeretné minden eddiginél láthatóbb módon kimutatni a szerelmét a menyasszonya, vagyis az Egyház iránt. A mi dolgunk, hogy addigra felékesítsük magunkat és tiszták legyünk. De jó belegondolni abba is, hogy Jézus első csodatétele, a víz borrá változtatása éppen egy menyegzőn történt! Ha Istennek nem lenne fontos ez az esemény, vajon miért itt indult el Jézus földi szolgálata? Vagy ott van az Énekek éneke, amelynek kapcsán sokakban felmerülhetett a kérdés a történelem során: ez a könyv meg mit keres itt? És Isten azt mondta: igenis van helye! A szerelemről, a szenvedélyről, és igen, a női test és lélek szépségéről is szól.
Ha pedig Isten így alkotott meg minket, és már a kezdetektől ez volt a terve, persze, hogy már egészen kiskorunktól arról álmodozunk, hogy csodás menyasszonyok vagy épp hercegnők leszünk!
Végül a habos-babos-csipkés ruhát mint elképzelést elvetettem, de a vágy lényege ugyanaz maradt. És bár nem úgy lesz minden, mint az álmaimban, és valószínűleg nem lesz minden tökéletes az esküvőn, tudom, hogy a vőlegényem ott lesz, és miután férj és feleség lettünk, együtt elkezdhetjük írni a közös életünk fejezeteit. Ahogy ott lesz velünk Isten is, az egész történet írója, rendezője, és hiszem, hogy velünk ünnepel majd. Mi mást kívánhatnék?
hirdetés
