Az olimpián sok sportoló milliók előtt tett tanúságot Krisztusba vetett hitéről. Azonban nem csak ilyen különleges helyzetekben lehet megvallani hitünket; a hétköznapi tanúságtételek épp úgy értékesek, erről szól Kissné Berta Rita írása.
Keresztény emberként igazán szívmelengető volt látni, hallani és olvasni az olimpiai sikerekről szóló tudósítások között megbúvó sportolói tanúságtételeket. Voltak, akik nyilatkozataikban szavakkal vallották meg hitüket, de éppen ilyen megható volt látni egy-egy mérkőzés vagy futam kezdetén, végén a hit szavak nélküli kifejezését, a sportolók keresztvetését, összekulcsolt kezeit vagy Égre emelt tekintetét. Gyönyörű és felejthetetlen pillanatok voltak ezek egy olyan nagy emberi teljesítményeket felvonultató eseményen, mint az olimpia. Bármilyen formában fejezték is ki hitüket vagy hálájukat az Úr felé, csodás példát mutattak az evangélium tettekre váltásában, hisz Jézus maga mondta:
„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”(Mt 10, 32).
Az olimpiát milliók kísérték figyelemmel, ezek a nagyszerű sportolók az érdeklődés kereszttüzében álltak, így több millió ember előtt volt lehetőségük hitet tenni. Ezeket a példákat látva elgondolkodtam, hogy mi, a saját hétköznapi életünkben hogyan tudjuk megmutatni, hogy Istenhez tartozunk.
A tanúságtételnek sokféle formája van. Kivételes alkalmak, amikor mások előtt elmondhatjuk vagy írott formában többekkel megoszthatjuk, hogyan működik Isten az életünkben. Ha ilyesmire lehetőségünk adódik, ne habozzunk megtenni. A mindennapokban azonban – úgy gondolom – mégiscsak teljes lényünkkel, magatartásunkkal, reakcióinkkal tudunk igazán hitelesek lenni, de hibáink és bukásaink is lehetőséget adhatnak hitünk megvallására.
Talán ebből a felsorolásból a hibák és a bukások említése a leginkább meglepő. Nagyon ideálisan hangzik – és elég gyakran elvárásnak is tűnik –, hogy egy keresztény ember élete minden szituációjában tökéletesen megvalósítja a krisztusi magatartást.
Tudunk-e életünk minden pillanatában „tökéletes” keresztények lenni? Biztos, hogy nem.
Az emberi természet velejárója, hogy bűnökkel terhelt, az üdvösség felé vezető szűk útról gyakran letérünk, hibázunk és elbukunk. Az viszont, hogy ki hogyan kezeli ezeket a helyzeteket, rengeteget elárul az alapvető gondolkodásáról. Többször tapasztaltam már, hogy botlásaink keresztény módon való kezelése komolyabb tanító erővel bír, mintha nem is hibáztunk volna. Mit jelent a keresztényi módon való kezelés? Semmi titok nincs ebben, a megbocsátásról és bocsánatkérésről beszélek. Ha egy konfliktus következtében megbomlik a szeretet-kapcsolat, azt helyre kell állítani. Egy őszinte bocsánatkérés, megbocsátás és kiengesztelődés nemde Krisztus Urunk kereszten aratott győzelmét hirdeti? Emberileg ezek mind nehéz dolgok, a magunk erejéből néha egészen lehetetlennek tűnik. Viszont ha a szándékunk megvan erre és kérjük, megkapjuk a szükséges erőt. Így emberi gyengeségeink Krisztus győzelmének erejével igazán nagy kegyelmek forrásai lehetnek.
Az, hogy mindennapi viselkedésünk igazán hiteles tanúságtétel lehessen, nem emberi képességeinken múlik, hanem a Lélek műve. A Vele való együttműködés tesz minket alkalmassá arra, hogy példánkkal másokat is el tudjunk vezetni Hozzá. Ahogy haladunk előre az életben, és igyekszünk mind jobban Vele járni, a jelenlétében élni, vágyva és törekedve a mind teljesebb egyesülés felé, lassan, de biztosan átalakítja a személyiségünket.
Észrevétlenül, a mélyben kezdődik a változás, mely előbb vagy utóbb a felszínen is láthatóvá válik. Saját személyiségemben is tapasztaltam már ilyen változást. Ahogy életemben folyamatosan keresem az Urat, feltárja személyiségemben azokat a vonásokat, melyek elválasztanak Tőle. Egészen egyszerű módon: a lelkiismeret szavával. Amikor az eleinte pislákoló jelzés bizonyosságá erősödik lelkemben, eljön a döntés ideje, hogy szeretnék ettől a magatartástól megszabadulni. Aztán kérem az Urat, hogy mutassa meg, mit tegyek. Ez nagy kitartást, küzdelmet és rengeteg imádságot igényel, de amikor Ő alkalmasnak találja az időt, megadja kegyelmét a személyiség alakulására. Ez a munka állandó, mindig újabb és újabb területeket mutat, ahol változtatni kell. Viszont az odafigyelés és kapcsolat esélyt nyújt a folyamatos fejlődésre. Nem vagyunk tökéletesek, és nem is leszünk azok. Nekünk egy dologban kell tökéletességre törekedni: „A tökéletesség abban áll, hogy az ő akaratát tegyük, hogy azzá legyünk, aminek ő akar látni bennünket…” (Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajz, „A” kézirat). Ha engedjük, hogy fokozatosan alakítson minket, hogy időnként átsugározhasson rajtunk az Ő szeretetének ragyogása, ez önmagában vonzó, amolyan magától értetődő bizonyság. Törekedjünk az ebben az értelemben vett tökéletességre!
Hogyan is tudunk tehát tanúságot tenni a mindennapokban? Nem kell mindenáron keresni az alkalmat, arról majd a Lélek gondoskodik.
Nem kell hatalmas tettekre sem gondolni. Bőven elegendő drága Urunkkal együtt járva a hit, remény és szeretet erényeinek következetes gyakorlása a mindennapi élet egyszerűsége közepette, hogy szavaink, tetteink, magatartásunk, de még hibáink és konfliktusaink kezelése is arról beszéljen, hogy Krisztushoz tartozunk, bűneinkkel és tökéletlenségeinkkel együtt az Övé vagyunk.
Kissné Berta Rita
hirdetés
