2024. 01. 04.

„Az érdekel, hogy lehet a lelkeket formálni” – Kun Ágnes Anna lelkész és operaénekes

Már háromszor kellett volna meghalnom, de mégis élek – mondja a Református vagyok adásának vendége, Kun Ágnes Anna. A lelkipásztor – aki egyben operaénekes is – kamaszkorától kezdve küzdött betegségével, mégis hálás ezért a megpróbáltatásért, mert sokat tanult belőle. Húsz év meddőség is sújtotta, hogy aztán áldásként érkezzen meg életébe kisfia. Istentől már csak annyit kér, hogy továbbra is el tudja fogadni az Ő vezetését.

Honnan jött számodra a lelkipásztori hivatás?

Gyakorlatilag a templomban nőttem fel, az öcsém keresztapja volt nálunk a lelkész. Az otthonom volt a gyülekezetünk, abban én benne éltem. Később elkerültem a Kecskeméti Református Gimnázium kollégiumába, de közben a színház is vonzott, így Földesi Margit színitanodájába is jártam az utolsó években. Hatéves koromtól, ahogy elkezdtem zongorázni, már kántor is voltam nálunk. Aztán – ahogy haladt az életem – az operaéneklés került fókuszba a színészet helyett. Egyre inkább az izgatott, hogy hogy lehet a lelkeket formálni – akár az előadással, akár az igehirdetéssel. Az érdekelt, hogyan alakulnak át az emberek annak hatására, amit a színpadról közvetítünk, és észrevettem, hogy ugyanez történik lelkészként is.

Ez mikor alakult ki benned?

Viszonylag későn alakult ki, előtte nagyon súlyos betegségeken kellett átmennem. Már  háromszor kellett volna meghalnom, de még mindig itt vagyok. Az első nagy műtétem 2012-ben volt, akkor nyolc hónapot ki is kellett hagynom az éneklésben, mert olyan gyógyszereket kaptam. Akkor nagyon sok minden megkérdőjeleződött az addigi célokból, és átformálódott bennem, mit is szeretnék valójában.

hirdetés

A betegség arra is jó, hogy az ember átértékeli, mi fontos és mi nem?

Igen, azt gondolom, hogy minden komoly krízisnek transzformatív ereje van, az egyéntől függ, hogy felfelé vagy lefelé indul el a hatására.

Én hálás vagyok a betegségeimért, mert mindegyikből rengeteget tanultam.

Mi fontos neked a lelkészi hivatásban?

Nagyon fontosnak tartom, hogy egy lelkész folyamatosan képezze saját magát, hogy az önismeretben mindig haladjon lépésről lépésre, hogy véletlenül se keseredjen bele a mindennapok taposómalmába, képes legyen megújulni. Én ezt társadalmi munkában végzem, vagyis nem kapok érte fizetést, de nekem fontos, hogy a palástom megmaradjon, illetve hogy egy gyülekezethez tartozhassak. Valahogy a lelkészi mivoltom soha nem kérdőjeleződött meg bennem egy percre sem. Amikor megkérdezték tőlem, hogy lehet, hogy egyszerre vagyok énekes és lelkész, akkor azt mondtam, hogy ha az ember jól csinálja, akkor mindkettő a lelket vezeti.

Énekesként egyértelmű a visszajelzés: a taps. De lelkészként mi lehet a visszajelzés formája?

A mi gyülekezetünkben az a szokás – ahogy sok más református gyülekezetben is –, hogy a lelkész kimegy az istentisztelet végén az ajtóba, és kezet fog a gyülekezeti tagokkal. Én annak örülök, amikor azt jelzik vissza, hogy most valamit megértettek vagy volt egy olyan üzenet, ami fontos, ami segített nekik továbblépni. Ez sokkal jobban izgat, mint egy előadás végén a taps.

Milyen keresztény emberként a művészvilág részének is lenni?

Nekem a művészvilág abszolút missziós területté vált.

Nagyon sokan kezdtek a művészek közül hozzám fordulni

olyan kérdéssel, kétellyel, panasszal, örömmel, amivel nem mertek volna egy általuk csak távolról szemlélt lelkészhez menni. Kereszteltem már rendezőt, konfirmáltam kollégákat. Először még furcsán néztek rám, és nem mondom, hogy nem volt olyan rendező, aki élből elutasított, mondván, hogy nem hajlandó olyan művésszel dolgozni, akinek erkölcsi értékrendje van… de aztán hamar elfogadták, hogy lelkész vagyok.

Az istenkapcsolatod hogyan alakult eközben?

Nekem sok idő kellett, hogy úgy tudjak imádkozni: „Uram, legyen meg a Te akaratod”. Az első ilyen erős élményem akkor volt, amikor 2012-ben vittek be a műtőbe, és azt mondták, 5 százalék esély van rá, hogy túlélem. Valahogy beégett az agyamba az a pillanat, amikor megláttam a liftajtó felett az órát, és azt mondtam Istennek magamban: „legyen meg a Te akaratod, mert az lesz nekem a legjobb”. Ez egy kilenc és fél órás műtét volt, és az orvosok azt mondták, érezni lehetett közben, hogy kint mennyien imádkoznak értem. Azóta, hogy túléltem, tudok úgy imádkozni, hogy nem a saját akaratom viszem elé, hanem kérem, hogy legyen meg Isten akarata és azt el tudjam fogadni, mert az lesz nekem a legjobb – akkor is, ha most még nem látom, miért.

A teljes beszélgetést itt megnézheted:

Borítókép - Fotó: YouTube - Református vagyok
Szemle
hirdetés