Egy templomban született fontos gondolat arról, mit jelent, hogy valóban olyanok vagyunk, mint az agyag Isten kezében.
„Jaj annak, aki perbe száll alkotójával, bár csak egy a földből készült cserépedények között! Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz? És a készítmény ezt: Nem ügyes a kezed?” A templomban ülve hallgattam ahogy a Tiszteletes úr Ézsaiás próféta könyvéből olvas fel, és rádöbbentem, hogy mekkora is valójában a hasonlóság az agyag és az ember között. Az én hitem is nehézségek között, mint a tűzben égetett vas erősödött meg, és ameddig Isten formál engem, tudom, hogy velem van.
Bármennyire is nehéz sokszor az élet, végtelen hálával tölt el annak a gondolata, hogy Isten csak olyan változásnak, „tehernek” vet alá, amelyről tudja, hogy az Ő segítségével elbírom – és
soha nem mond le rólam, még akkor sem, ha én már elvesztettem az erőmet.
Ő minden reggel felébreszt engem, új napot hoz, és hiszem, hogy minden egyes nappal közelebb jár ahhoz, hogy elkészüljön a lelkem formálásával. Minden egyes nap ott lesz Ő mellettem, és mellette semmitől sem kell félnem.
Velem van, ha boldog vagyok, velem van, ha sírok, velem van, ha megrohan a múlt emléke, velem van, ha tanácstalan vagyok, és velem van, ha hálát akarok mondani a mögöttem lévő napért. Sokáig meg akartam érteni, hogy ez vagy az miért történt úgy, ahogy, de már tudom, hogy valószínűleg ma reggel nem ültem volna ott a templomban, és minden szükséges volt ahhoz, hogy én megismerjem és befogadjam az életembe Istent.
Bár még mindig félek a jövőtől, és sokat hibázom, rendíthetetlenül imádkozom, mert tudom, biztos vagyok benne, hogy meghallgatja az imáimat, és nem fog magamra hagyni. Bármi történjék, Ő mindent lát, és mindig ki fogja nyújtani segítő kezét, ha az ember elesik, mintha azt mondaná: ,,Semmi gond, próbáljuk meg újra, most együtt!”
Kulcsár Tamara
hirdetés
