Mélyinterjú Bellovics Gábor jezsuita atyával, a budapesti Jézus Szíve-templom segédlelkészével szentbeszédről, lelki kísérésről, egyházi zenéről. Arról, mi ad életet, és hogyan válik felnőtté egy pap. A Szív magazin interjúját szemlézzük, amelyet Martí Zoltán készített.
Mikor volt utoljára olyan az életedben, hogy teljesen átélted a pillanatot?
Ha hirtelen kell válaszolnom, akkor azt mondom, hogy amikor a kezemben tartottam néhány napja a keresztlányomat. Ő a testvérem kislánya, még pici baba. Egyszerűen nem tudok nem arra figyelni, ami abban a pillanatban történik, amikor ott van a kezemben. Minden kérdés másodlagossá válik, olyankor a problémák, fájdalmak – amelyek mindig, mindenhol előfordulnak – lényegtelenné válnak. Nagyon ritka az, amikor az ember tényleg úgy érzi, mintha mindent lesöpörnének az asztalról, és csak az adott pillanat létezik. Amikor nem kérdőjeleződik meg az élet értelme. Azért is tudok ilyen felszabadultan érezni, amikor a kezemben van ez a kisbaba, mert őszintén úgy tudom szeretni, hogy nem irigylem a testvéremtől.
Nem pont az tetszik neked egy kisbabában, hogy őszinte? Nincsenek játszmái, önmaga tud lenni, anélkül, hogy meg kellene felelnie bárkinek.
Amikor sír, akkor azért annyira nem tetszik. (Nevet.) A babákban van egy leplezetlen kiszolgáltatottság. Ő egyedül nem tud csinálni semmit, és mi is gyakran ennyire kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, csak megtanultuk leplezni.
Bizonyos szempontból papként a liturgia közben is kiszolgáltatott vagy. Több száz ember figyel téged, hallgatja a prédikációdat, pedig korábban többször úgy fogalmaztál, hogy introvertált ember vagy. Istentől kaptál egy olyan hivatást, amelyben teljesen ki kell mozdulnod a komfortzónádból. Ennek a kettősségét hogyan dolgozod fel?
Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hallgatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes beszélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom. A lélektan egyébként a személyiségtípusokat ennél sokkal árnyaltabban határozza meg, nem használja ezt a két kifejezést. Mindenesetre fárasztó számomra, amikor sok ember előtt kell állnom, komoly kihívás és feladat. Gyerekként sem szerettem színpadra állni, a memoriter elmondása az osztály előtt sem volt a kedvenc műfajom. Kétségkívül kihívást jelent ez nekem a mai napig, amely bizonyos esetekben szorongást is ki tud váltani belőlem.
Fotó: Orbán Gellért/A Szív
Van, hogy felteszed Istennek a kérdést, hogy miért éppen te vagy az, akinek a prédikációi sokak szívéhez elérnek? Akinek ez kihívás tud lenni, nem pedig magától értetődő rivaldafény.
Ez volt az egyik legnagyobb kérdésem, amikor elindultam ezen az úton: hogy
képes leszek-e valaha egy normális prédikációt elmondani? Ez nagyobb szorongást jelentett számomra, mint hogy képes leszek-e család nélkül élni.
Pedig az a kérdés nyilván fajsúlyosabb.
A siker, a visszajelzés ezt mennyire változtatja meg?
Nagyon jólesik, zavarba ejtően, de én sokkal kritikusabb vagyok magammal szemben, mint mások. Sokat jelent az emberek visszajelzése, hiszen azért beszélünk. Amikor a szent liturgiában elhangzik a prédikáció, az az embereknek van. Ha csak az Istenre figyelnénk, akkor nem kellene prédikálni. Érdekes megfigyelni, hogyan formálódik a magamról alkotott kép attól, hogy mások hogyan látnak engem. Egészen biztos, hogy ezek a visszajelzések hatással vannak rám.
Megnőtt a magadba vetett hited és az önbizalmad ezeknek a visszajelzéseknek köszönhetően?
Biztosan, bár én inkább az önbecsülés szót használnám. Úgy tűnik, tényleg vannak dolgok, amikben jó vagyok – illetve ami fontosabb, hogy tudok másoknak segíteni. Sokat tanulok erről, de amikor magamról van szó, akkor azért nehezebb ezt objektíven megítélni. Habár sokat adnak ezek a visszajelzések, a végső identitásom az Isten hozzám való jóságából származik. Emiatt merek egyáltalán kiállni az emberek elé.
Ha megkérdeznéd, melyik a kedvenc napom, akkor azt felelném, hogy a vasárnap. És mi az, amiben a legjobban elfáradok? Az is a vasárnap.
Mennyire vagy más papként, liturgia és prédikáció közben, minta magánéletben? Van különbség a „vasárnapi” Bellovics Gábor és a hétköznapi között?
Van. Arra nagyon figyelek, hogy a prédikáció közben ugyanúgy beszéljek, mint ahogy most, ne legyen például más a hanghordozásom csak azért, mert egy templomban vagyok. De amíg a baráti beszélgetéseimnél elmondhatok mindent, ami eszembe jut, a prédikációnál ez nincs így, ott sokkal tudatosabban végiggondolom a mondataimat és a súlyukat. Nem mintha az életemnek titkos részei lennének, de a saját példákat tudatosan háttérbe szorítom.
Nem szeretnél kitárulkozni, vagy szerinted nem fér bele a prédikáció műfajába?
Amikor még nem voltam pap, rengeteg olyan prédikációt halottam, ami közben azon gondolkodtam, hogy nem érdekel ennyire részletesen, hogy a pappal mi történt. Tudatosan elhatároztam, hogy erre oda fogok figyelni. A prédikáció nem rólam szól! Nagyon szép dolog, ha én rengeteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tudom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg abban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz – anélkül, hogy közben magamról mesélnék. Mert nem rólam szól, hanem Isten igéjéről, az emberekről, és ha én valamit megemlítek az életemről, akkor annak annyiban – és csak annyiban – van ott helye, hogy
az emberek úgy tudjanak viszonyulni hozzám, mint aki nem valahonnan felülről szól, hanem egy közülük.
Fotó: Orbán Gellért/A Szív
Tömegével mennek vasárnaponként a Jézus Szíve-templomba a fiatalok. Mit szeretnének ott kapni? Miért jönnek el ilyen sokan?
Nagyon bízom benne, hogy látják, igyekszünk őszintén beszélni hozzájuk. Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mélyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem értettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még alkalmas arra, hogy erre másokat tanítsak. De igazából azt gondolom, hogy valójában nem én vagyok fontos nekik. Ez nagyon csalóka, mert könnyű elhinni, hogy miattunk jönnek ennyien, miközben engem nem is ismernek. Honnan is ismernének? Hogyan alakulhatna ki személyes kapcsolat anélkül, hogy egyszer is leülnénk így beszélgetni, mint mi most? Sokan azt gondolják, hogy az alapján, amit mondunk, megismernek minket, hiszen ahhoz érzelmileg közel kerülnek. Nekem nagy felismerés volt, hogy sokan azt hallják ki egy prédikációból, amit szeretnének hallani, amit viszont nem szeretnének, azt meg sem hallják. De a leglényegesebb, amiben mélyen hiszek, hogy az emberek ebbe a templomba is a szentségek megünneplése miatt jönnek el.
Sokan kifejezetten a te miséidre járnak, mert sokat kapnak a tanításaidtól. De ha megfordítom, akkor Bellovics Gábor mit tanult ezektől a fiataloktól?
Én nagyon válogatott réteggel találkozom, olyan egyetemistákkal, akik eleve keresztény közegből érkeznek. Mégis azt látom, hogy sokkal bátrabban tudnak rákérdezni azokra a dolgokra, amelyek valóban foglalkoztatják őket. Ez nagy dolog. Őszintén tudnak érdeklődni a saját életükkel kapcsolatban, és többen közülük tiszteletre méltóan foglalkoznak a saját életükkel, kérdéseikkel. Szerintem ez nagyon jó fiatal egyetemistaként. Nagyon sok mindent tanulok tőlük, ami tiszteletet ébreszt bennem irántuk.
Martí Zoltán
Forrás: A Szív
hirdetés
