Gyorsaság egyenlő siker. Vagy mégsem? Korunknak ez az „alapigazsága”, mint annyi más is, úgy tűnik, nem kompatibilis a keresztyénséggel. Istenhez kapcsolódni nem lehet sietve. A TeSó blog elgondolkodtató írását szemlézzük.
Abraham Lincoln egy sokat idézett mondata: „Adjatok hat órát, hogy kivágjak egy fát, és az első négyet a balta élesítésével fogom tölteni”. Miközben értem, mit akart ezzel mondani –fordítsunk nagyobb hangsúlyt a felkészülésre –, hogy őszinte legyek, falra mászom az efféle totojázástól. Én a magam részéről már az első percben nekimennék annak a bizonyos fának, életlen balta ide vagy oda. Haladjunk. A hosszú tervezgetés nálam a lassúsággal, a semmit nem csinálással, a lazsálással egyenértékű. Lassúnak lenni pedig nem csak szerintem, de a kultúránk szerint is szitokszó. Ha valamiben lassú vagyok, arra egyszersmind azt is mondhatnám, hogy abban rossz vagyok. Hiszen az idő pénz, és minél gyorsabb vagyok, annál több elvégzett feladatot tudok bezsúfolni 24 órába. Gyorsaság egyenlő siker.
Csakhogy korunknak ez az alapigazsága, mint annyi más is, úgy tűnik, nem kompatibilis a keresztyénséggel. Istenhez kapcsolódni nem lehet sietve.
Mint minden kapcsolatunkra, erre is időt kell szánnunk, ha azt akarjuk, hogy élő maradjon.
A napokban John Mark Comer amerikai lelkipásztor könyvét kezdtem el olvasni, melynek címe Könyörtelen leszámolás a rohanással. Ebben a szerző korunk népbetegségeként kezeli a kapkodást, a folyamatos sietséget, és azt, ahogyan telezsúfoljuk a mindennapjainkat elvégzendő feladatokkal és programokkal. Már az első oldalaknál szíven ütött a könyv egyszerű üzenete, mert rögtön eszembe jutottak az elsietett esti csendességeim, de az is, ahogyan a legrosszabb pillanataim a családom körében is akkor vannak, amikor türelmetlen vagyok velük. Én sietnék, őket is siettetem, és ebben a lelkiállapotban könnyen gorombává válik az ember.
Sok mindent nem lehet sietve, lelassulás nélkül megtenni. Aki például próbált már kisgyereket elaltatni, az tudhatja, hogy minél jobban igyekezne az ember a dologgal, annál tovább húzódik el. (Talán a gyerekek is megérzik a sietségünkből fakadó stresszünket, ami nem segíti őket az ellazulásban?). Tanulni sem igazán lehet sietve. Amint az időnyomáson kezdünk el gondolkodni, vagy megpróbálni gyorsabban olvasni, gyorsabban túllenni a nehéz feladaton, oda a koncentráció, és kezdhetjük az egészet elölről. Igét olvasni végképp nem lehet rohanva. De legalábbis nem érdemes. Ha igeolvasás közben a mennyiségre megyünk a megértés helyett, akkor nem sok esélyt adunk arra, hogy az üzenetet belsővé tegyük és hagyjuk, hogy az formálja a gondolkodásunkat.
Az időnk valóban az egyik legdrágább ajándékunk, amivel gazdálkodhatunk, nem csoda, ha az az alapbeállítottságunk, hogy megpróbáljuk a maximumot kihozni a napjainkból. A kedvenc idézetem Benjamin Franklintől úgy hangzik: „Ne vesztegesd az időt, mert abból épül fel az élet”. De egyszersmind igaz az is, hogy
nem kell, hogy minden, amit csinálunk, teljesítmény legyen. Szabad, sőt kell megállni és lelassulni.
Megélezhetjük a baltánkat. Rászánhatjuk az időt a játékra. Hadd tartson sokáig az altatás, nem lesznek mindig ilyen kicsik. Újraolvashatjuk az előző mondatot. És lehet a csendességünknek része a csend is.
Molnár-Kovács Dorottya
Forrás: TeSó blog
hirdetés
