„Az élet egy olyan dráma – feszültségekkel, kérdésekkel teli helyzet –, amelyben nem én vagyok a főszereplő. Az Istennek van terve, akarata, Jézus meghív, és nekem a dolgom, hogy ezt észrevegyem, erre figyeljek” – vallja Horváth Árpád jezsuita atya, a Mária utcai Jézus Szíve Jezsuita Templom igazgatója a Montserrat vlogban. Irodalmi vénáját a Jezsuita Kiadó vezetőjeként és a Szív című jezsuita magazin főszerkesztőjeként is kamatoztatja. Azt mondja, azért lett szerzetes pap, mert így tud a feltámadotthoz a lehető legközelebb lenni.
Ha az az Árpi, aki anno keresi a hivatását, odajönne most ehhez az Árpihoz, aki ma vagy, és megkérdezné, mit tegyen, mit válaszolnál neki?
Azt mondanám, figyelje azokat a jelenségeket, amelyek által az életben tágabb horizontok nyílnak. Azt hiszem, én ezt tettem. A hivatástörténeteknek van egy olyan típusa, amikor nem istudatosan választja az ember, inkább azt éltem meg, hogy van itt egy lehetőség, sőt egy feladat, amely engem választ. Tehát a feladat, a küldetés keresett meg engem. Én igent mondtam, és a Jóisten ezt megáldotta.
Miből érezted ezt, hogy a Jóisten megáldott ebben?
A békességből. Az egyik kedvenc történetem, hogy Jézus beáll a sorba megkeresztelkedni Keresztelő Jánosnál, a Jordánnál, és mikor kijön, szózat hallatszik az égből, hogy te vagy az én szeretett fiam. Azt gondolom, hogyha figyelünk az élet napos oldalára, ahol szeretet van, meghittség van, világosság van, békesség van, onnan ki lehet hallani ezt a megerősítést, hogy te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Egy ilyen iránytű ott van az emberben. A megerősítést a Jóistentől nagyon sokszor éreztem.
hirdetésTehát a saját tapasztalatod is az, hogy ahol a fény van, ahol jön egy megerősítés, visszajelzés, ott ez mutatja az irányt, amire válaszoltál a hivatásban. Hogy látod a körülötted lévő közösségek, fiatalok keresését?
Egy olyan világban élünk, ahol nagyon nagy a zaj és a pörgés. Attól tartok, hogy ez talán sosem volt ennyire kiélezett korábban. A sok buli, meg programok, vagy csak maga az internet világa, ahol ugye van, hogy több ablakot nyitunk meg egyszerre, ez elképesztően fárasztó. Azt gondolom, hogy a vallásban, a liturgiánkban, az imamódszereinkben, a lelkigyakorlatos házainkban azt próbáljuk megélni, hogy csak egy dologra figyeljünk.
Amikor leülök imádkozni és elhessegetem a széthúzó, csábító, kísértő gondolatokat, és visszajövök a jelenbe, az igazából egy felszabadító élmény, egy öröm forrása lesz. Nagyon nagy lehetőség ezt megéreztetni, megkóstoltatni a fiatalokkal. Szerintem hozzánk ezért jönnek, mert sok ilyen programunk van. Jezsuitákként az alapvető élményünk a lelkigyakorlat, a csend mint kinyilatkoztatás, a visszavonultság, a béke, az egy hónapos lelkigyakorlat, aztán minden jezsuita minden évben elvégzi a nyolcnaposat, és szerintem mi ebből élünk, ez a közös nevezőnk, és ez átcsillan másoknak is.
Neked mi segít megállni? Mert te is rajta vagy a Facebookon, szereted is, adsz jelet magadról is. Mi segít az ingerektől távolabb lépni vagy belépni ebbe a jelenlétbe?
Megint azt hiszem, hogy a feladat választ engem. Én egyébként szívesen elvonulnék a csendbe, meg a nagyváros közepéből nyugodtabb életkörülmények közé, de itt vagyok a világváros közepén, sok emberrel találkozom, és nekem feladatom, hogy segítsem az embereket abban, hogy miről is szól a mi munkánk, és hogy ez ne csak tevékenység legyen. Például ezért szól a harangszó a templomban, amelyet rám bíztak. És akkor mondjuk álljunk meg, hallgassuk egy kicsit ezt a harangszót.
A csendnek, a megállásnak, a buborékunkból való kitekintésnek óriási ereje van.
Persze, vannak feladatok is papként. Például minden nap misézni – nekem az az alapvető forrás.
Mi történik, amikor belépsz Isten jelenlétébe?
Jezsuitaként vágyunk és célunk, hogy mindenben Isten dicsőségét keressük. Ennek van aktualitása, hogy mindennek végső soron imának kellene lennie. Még a pihenésünknek, még az alvásunknak is. Lelkigyakorlatokon szoktuk mondani, amikor a lélegzetünkre figyelünk, hogy még a lélegzetünk is lehet imádság. A miséket is az Istennek ajánlom, és a fáradtságom is. Az imában, a misében úgy állok ki az emberek elé, hogy itt most együtt imádkozunk, belemerülünk az imádságba. És persze fontosak számomra ők is, meg készülök, hogy mit mondok, de a mondanivalóm alapvetően Jézusról kell, hogy szóljon.
Anno hivatásodat keresőként, amikor a fényre vagy a feladatra igent mondtál, hogy imádkoztál akkor, mi segített neked lépni?
Mikor én kicsi voltam, nagyon korán kelő voltam, kipattant a szemem, és azonnal mentem a szüleimhez. Volt egy pont, amikor apa fölült, az ágy szélére ült, nézett ki az ablakon és imádkozott – minden reggelt így kezdett, és ez nagyon erősen bennem maradt.
Ugyancsak meghatározó élmény volt számomra az egy hónapos zarándoklat, pénz és étel nélkül, amit még Itáliában végeztem. Soha nem maradtam éhesen, mindig adtak, mert Isten nevében kértem, és soha nem aludtam a szabad ég alatt. Tehát ez egy döntő élmény volt számomra, megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen én így akarok élni.
Volt egy olyan érzésem, hogy én egy olyan szabad ember akarok lenni, aki az Istennek szentelt ürességben él. Ez nekem nagyon fontos volt. Azt is reméltem a jezsuitáktól, hogy megtanítanak imádkozni – hallottam, hogy sokféle imamód van, sokféle formája van annak, ahogy az időt az Isten jelenlétében eltölthetjük. És ez volt a két alapvető motivációm. Meg jó néhány példakép is, azért
már megismertem néhány jezsuitát, mind Istennek szentelt, lobogó egyéniség, ez is nagy hatással volt rám.
Mit mondanál azoknak, akik úton vannak így a hivatásuk felé, és azt élik át, hogy megijednek, hogy mi lesz, nem látják a következő lépést?
Azt, hogy a Jóisten jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Az élet az egy olyan dráma – feszültségekkel, kérdésekkel teli helyzet – amelyben nem én vagyok a főszereplő. Az Istennek van terve, az Istennek van akarata, Jézus meghív, és nekem a dolgom, hogy ezt észrevegyem, erre figyeljek. Mindenkinek megváltozott az élete, akivel Jézus találkozott
soha nem lett kevesebb, hanem mindig több.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás