A mai napig nem szeret korán kelni, mégis a gyermekkori adventek a legkedvesebb élményei közé tartozik. Vallja, hogy elsősorban saját magunktól függ, hogy milyen karácsonyunk lesz – és közben arra hívja a 777 olvasóit, hogy békességben éljük meg az idei adventet. Nagyinterjú Horváth Zoltán terézvárosi plébánossal a karácsonyi készülődésről, a jól sikerült – de nem kampányízű adventről, és arról, hogy papként hogyan hordozza imáiban a rábízott hívőket..
Minden advent más – főleg, hogy az előző években még a koronavírus foglalkoztatott bennünket leginkább. De mégis úgy tűnik, mintha ez a mostani tényleg különbözne a többitől. Ön hogyan látja?
Mindenképpen más, és valóban az is igaz, hogy mindegyik különbözik az előzőtől valamiben. Ami most a fülemben cseng, az a „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a Földön a jóakaratú embernek”. Azt a jóakaratot kell megtalálni, amely képessé teszi az embert a békességre – és ez ott kezdődik, hogy az ember kibékül saját magával és Istennel. Csak ezt követően tud kibékülni a másik emberrel. Ameddig ez nincs meg, addig az sem működik.
hirdetésMi az ismérve annak, hogy egy advent jól sikerül?
Az egyik ismérve az, hogy az ember végig tudja-e gondolni a saját életét egészen mostanáig. Ez azért fontos, mert az advent állandó úrjövetre való várakozás – amiről az egész életünk is szól. Az advent lehetőség, hogy átgondoljam, én hogyan várakozom arra, hogy Istennel találkozzam. Ez nemcsak a halálom utánra vonatkozik, hanem arra is, hogy itt, a Földön hogyan találkozom. Hogyan találkozom egy embertársammal, akiben Jézust látom? Teszek-e önzetlen jócselekedetet a másikkal? Nem úgy, mint a kedves keresztfiam, aki advent idejében lesegítette a buszról és villamosról az időseket, és amikor megdicsérték, hogy milyen aranyos, akkor rávágta: „Dehogy vagyok aranyos, nekem csak gyűjtenem kell a jócselekedeteket!”. Úgy kell átalakítanunk magunkat ebben az időszakban, hogy képesek legyünk ezekre az önzetlen tettekre. Irtózatosan nehéz feladat.
Fotó: Papajcsik Péter / 777
Pontosan, kimondani milyen könnyű, hogy legyünk jók, tegyünk jót, ismerjük fel a másikban Jézust. De ezt megcsinálni a valóságban, a rideg tél közepén, már sokkal nehezebb feladat.
Így van, hiszen a szememre húzom a sapkámat, szám elé a sálamat, galléromat is felhúzom szépen, majd lehajtott fejjel megyek a dolgomra. Így rettenetesen nehéz. Nekem viszont pont segít az a tudat, hogy advent végéig megyünk bele a sötétségbe, utána viszont már egyre hosszabbak a nappalok. Egészen addig egyre sötétebb van, amíg nem látjuk meg Krisztust. És amikor másban meglátom Krisztust, akkor – függetlenül minden téli sötétségtől – bennem világosság születik.
Nehezebb adventben elcsendesedni, mint nagyböjtben? Hiszen utóbbinak van egy szomorú mélypontja, de adventnek nincsen ilyen pillanata, csak a várakozás izgalma.
Ráadásul a nagyböjt kicsivel hosszabb és van benne általában lelkigyakorlat is, adventben ez ritkább. Ugyanakkor az is igaz, hogy az adventi gyertyagyújtás élménye nagyon sokat ad. Az én családomban sosem volt szokás a közös imádság este, de adventben igen. Alig vártam ezeket az estéket, hogy ki mit olvas, imádkozik, mi hogyan lesz. Ezek a pillanatok segítenek az elmélyülésben.
Adventnek az a nagy titka, hogy a sötétségből hogyan lehet világosságot létrehozni.
Hogy miért nem látom a házastársamban, páromban, gyerekemben, főnökömben, munkatársamban Krisztust? Mert sötéten látok, csak a rossz oldalukat veszem észre – és a jó oldalukat olyan nehezen, mert ez kemény feladat.
Adventnek ez az egyik különlegessége, hogy az egyéni jócselekedetre, tettre is nagy hangsúly kerül, nem pedig arról van szó, hogy az Egyház mit, hogyan tesz? Mert a szavaiból ezt veszem ki.
Elsősorban saját magamtól függ, hogy milyen a karácsonyom. Attól függ, hogy én hogyan, milyen módon készültem Jézus születésére. Mert igazi ajándékot én kapok – magát Jézust. Ezt az ajándékot jelképezik a szépen becsomagolt egyéb ajándékok, amelyeket adunk és kapunk. Viszont advent kérdése nem az, hogy én mit kapok, hanem hogy én mit adok az Istennek. Olyan gyakran csak várjuk, hogy Isten megadjon nekünk valamit, azért könyörgünk, hogy segítsen bennünket, adja meg, amire szükségünk van. A karácsonyi időszakban viszont pont én adhatok Istennek valamit: valami lelkit, szépet – vagy valami áldozatot, szeretetet. Ez egyáltalán nem könnyű feladat.
Istennek szüksége van arra, hogy én – esendő teremtményeként – adjak Neki valamit?
Nem Neki, hanem nekem van szükségem arra, hogy adjak valamit. Istennek nincsen szüksége az én dicsőítésemre abban az értelemben, hogy Ő akkor is a dicsőségben van, ha nem csinálok semmit. De nekem szükségem van arra, hogy felismerjem, az Istennél nem létezik több, nagyobb dolog ezen a világon. Mindenem Tőle függ: az életem, az egészségem, az érzelmi állapotom, a környezetemben lévő emberek. Minden.
Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorának adventjeire?
A reggeli roráték feltétlen eszembe jutnak, én a budai Szent Imre templomba jártam – ahol az adventi roráték igen ismertek voltak, rengeteg fiatallal, gitáros misékkel. Szívből utálok korán kelni – ez sajnos azóta sem változott: ahhoz, hogy a 6 órás misére odaérjek, negyed 6-kor kellett felkelnem. Ha ezt minden nap meg tudtam tenni, akkor úgy éreztem, hogy nagy áldozatot tudtam meghozni Jézusért – és olyankor mindig fantasztikus is volt a karácsonyom. Kétségtelen tény, hogy utána a két ünnep között délig fel sem keltem!
Fotó: Papajcsik Péter / 777
Most viszont, papként, már teljesen más lehet – bár így már érthető az a reggel 7 órás roráté Terézvárosban!
A legnagyobb kérdés, ami papként foglalkoztat, hogy tudok-e segíteni az embereknek abban, hogy milyen legyen a karácsonyuk? És azt látom azokon, akik ott vannak a rorátén minden nap, hogy egészen más az adventjük. Számomra még egy kiemelkedő pillanata van ennek az időszaknak: az ingyenes ebédosztás a plébánia részéről a rászorulóknak. Hajléktalanok jönnek, idősek jönnek, olyanok is, akik csak egyszerűen nem szeretnének egyedül ebédelni. Nekem nagyon sokat hozzátesz ez az élmény az adventemhez.
Papként már sokkal inkább azt érzem, hogy adni szeretnék másoknak, nem pedig kapni.
Az áldozathozatalnak van olyan pontja, amelyet már élvez az ember? Amikor a hajnali kelés már nem annyira nehéz, sőt, akár élvezi is?
A korán kelést nem tudtam élvezni, de azt, hogy a templomban ott tudtam lenni a többiekkel, azt nagyon szerettem – és persze ez most, papként is így van. Az elején még ásítozik az ember, de utána nagy örömöt és felszabadultságot érez, hogy nincsen egyedül, mások is felkelnek hajnalban, hogy van idő a szentmisék után kicsit még beszélgetni. Ráadásul az én gyermekkorom még a kommunizmusban volt, amikor ellenállásnak számított elmenni egy rorátéra – vagy a templomba.
Nekem mindig kettős érzésem van az adventi jócselekedetek kapcsán: szuper, hogy rávesszük magunkat arra, hogy ebben az időszakban figyelmesebbek vagyunk, de bosszant az, hogy a maradék 11 hónapban ez nem sikerül. Önnek nincs egy olyan érzése, hogy örül a jócselekedeteknek, de kár, hogy ehhez adventnek kell lennie?
A kampányízét én sem szeretem ennek az időszaknak. Túlságosan összesűrűsödik erre a négy hétre, hogy most mindent jól csinálunk és mindent kipipálunk. Biztos bennem is van ilyen, amit úgy próbálok áthidalni, hogy felírom egy papírra – milyen régi módszer – azokat a személyeket és ügyeket, akikkel és amelyekkel foglalkozni szeretnék. És nem adventben, hanem januárban keresem meg őket és intézem el az ügyeket. Mert akkor nem szorít semmi, nem közeledik a karácsony, nincsen ünnepi időszak. Lelkileg többet jelent ez számomra, mintha decemberben kötelességtudatból csinálnám meg, magamat is túlhajszolva.
És hogyan tud elmélyülni adventben? Főleg egy olyan plébánián, amely a belvárosi forgatagban található.
Nagyon szeretem a zenét: sokat tesz hozzá az adventemhez, hogy este, miután mindent elrendeztem, az adventi koszorúnál zenét hallgatok és csak úgy vagyok. Nem olvasok, nem imádkozom kötött szöveget, csak úgy vagyok. Hallgatom a zenét és feljönnek bennem azok a tisztázatlan érzések, gondolatok, ügyek és személyek, amelyekkel az év során gondjaim voltak. Ezeket a helyükre teszem. Ez annyira bevett szokás, hogy amikor nincsen rá lehetőségem, akkor nagyon hiányzik. A két ünnep között élvezem a kivilágított belvárost – persze, ha idén lesz –, nézem az embereket, a kirakatokat.
Fotó: Papajcsik Péter / 777
Az ortodoxok mai napig böjttel készülnek karácsonyra – és ez a katolikusoknál is sokáig így volt. Mennyire zavarja az, hogy már nem böjttel az ünnepre?
A mai ember csak annyit tud, hogy szenteste halat kell enni, de azt nem tudja, hogy miért. Azért, mert odáig tartott a böjt, a hal pedig böjti ételnek számít. Sajnálom, hogy a böjt kiveszett adventből, illetve a nyugati világban a rorátét sem ismerik, csak a keleti országokban maradt meg. Mára annyi maradt meg, hogy az ünnepek alatt nagy evések vannak. Pedig szerintem nagyon szép lenne, ha a Márton-napi libaevés után karácsonyig visszafognánk magunkat.
Papként könnyebben meg tud szólítani embereket ezekben a hetekben? Nagyobb a nyitottság a lelki beszélgetésekre – vagy semmilyen összefüggés nincsen?
Ha olyan családból jött valaki, ahol gyermekként szép és lelki karácsonyokat ünnepelhetett, az valahol ott él benne még felnőttként is. Sajnáljuk ilyenkor, hogy már nem érezzük azt, amit kisgyerekként, de mégis mindent megteszünk, hogy a gyermekeink, az unokáink ugyanilyen örömben részesüljenek. Az erre való készület érzékenyebbé tesz a jóra, a szépre – az Istenre. Hogy igenis van egy másik világ, amit elhozott nekünk a Földre Jézus Krisztus személyében az Isten. Ami által lehetőségünk van jobbnak lenni.
Erre igenis érzékenyebbek vagyunk ebben az időszakban: a szépre, a jóra, az igazra és a szentre sokkal jobban odafigyelünk. Nekem papi életemben ez azt jelenti, hogy adventben sokkal több az igazán mély lelki beszélgetésem. És ez azért van, mert a gyermekkori karácsony hihetetlen mély élményként marad meg az emberek szívében. Én magam is emlékszem, hogy volt egy olyan karácsonyunk, amikor a kereskedelemben dolgozó édesapám nem ért haza a gyertyagyújtásra – ez nagyon rossz élményként maradt meg bennem. A gyermekkor karácsonyi élményeit nagyon sokáig magával viszi az ember.
Érdekes, mert gyerekkori karácsonyi emlékei a nem hívőnek is ugyanúgy vannak.
Megünnepli a karácsonyt, de nem tudja, hogy mit jelképez az örökzöld fenyő, a gyertya, az ajándék, a csillogás. De vágyik erre. Ezek mind Krisztus-szimbólumok, az örökéletnek és a reménynek a jelképei. Istenre vágyik ilyenkor az ember – még ha nem is tudjuk ezt megfogalmazni. Nem olyan régen beszélgettem valakivel, akinek mondtam egy ügye kapcsán, hogy nyugodjon meg, Isten el fogja rendezni a történteket. Visszakérdezett, hogy biztos vagyok abban, Isten jó? „Teljesen biztos vagyok benne” – feleltem neki, mire ő: „Én eddig csak rosszat tapasztaltam Istenről”. Folytattuk a beszélgetést, amely során kiderült, hogy egy másik embertől kapott rosszat, amiért Istent okolta. A végén könnyek között váltunk el, mert rávilágítottam a történetnek a jó oldalára – és arra, hogy Isten jó. Sokszor hisszük, hogy Ő rosszat akar, a büntető Isten-kép még mindig sokakban benne van.
Valóban sokan hibáztatják Istent. Gyakran viszont átesünk a másik oldalra, hogy a tetteinknek nincsen következménye, mert Isten úgyis megbocsát, hiszen Ő jó. Nem így látja?
Ahogyan az emberi szeretet hiányától is szenved sok ember, úgy Isten hiányától is sokan szenvednek. Mert olyan Isten-képe van sokaknak, amelynek köze sincsen Istenhez. Ez azért is lehet, mert így alakították a neveltetésében, vagy mert ő alakította ezt ki felnőttként: többféle vallásból és filozófiából összerakott, torz kép. Ami azért is gond, mert egy olyan Istent valóban nehéz lenne szeretni, akit ő tagad vagy nem fogad el. Igenis ott van az Isten, aki számonkéri az emberen az életét, hogy hogyan és milyen módon élte azt le.
Felelős vagyok az életemért, mert Istentől kaptam – rám bízta, hogy milyen módon éljem le, de számot kell róla adnom.
Viszont minden kegyelmet megad ahhoz, hogy a lehető legjobban csináljam – csak rajtam múlik, hogy élek-e vele vagy sem. Isten nem old meg mindent helyettem, de irgalommal és szeretettel magához tud emelni, ha ezt én engedem, és megbánom a bűneimet.
Visszakanyarodva az adventi lelki beszélgetésekhez: mennyit vesz ki a papból egy ilyen mély megnyílás, amikor valaki az életét kiönti? A pszichológusok például bizonyos időközönként maguk is pszichológushoz járnak.
A papok is járnak gyónni, és van lelkivezetőnk is. Ezek a beszélgetések az embertől nagyon sokat kívánnak: szellemi, mentális, sőt fizikai értelemben is. Kár lenne ezt letagadni, azt mondani, hogy az ember egyből elfelejti. Van, hogy éjszaka felriadok és azon gondolkodom, hogy vajon mit csinálhat szegény. Én is ember vagyok, nem pedig egy gép. Átmegy rajtam és nem tudok úgy beszélgetni valakivel, hogy ne helyezkedjek bele az ő élethelyzetébe. Én, amit tenni tudok, hogy Isten elé viszem ezeket az embereket: esténként át szoktam menni a templomba. Tudom, hogy Isten hallotta a beszélgetésünket, tudom, hogy pontosan ismeri a problémáit – és az enyéimet is. De letérdelek a sötét templomban az oltárhoz, és leteszem Isten elé ezeket az ügyeket, a fájdalmakat és az örömöket egyaránt. Odaadom Jézusnak, hogy Ő hordozza, hiszen ezek túlmutatnak rajtam. Ilyenkor a templomajtón már úgy lépek ki éjszaka, hogy ezeket oda tudtam adni.
Kaptunk egy kis betekintést, hogy milyenek szoktak lenni az adventjei, arról pedig még nem is beszéltünk, hogy esperesi kötelességei is vannak. Az idei adventjét hogyan várja?
Érdekes, hogy szóba hozta az esperességet, mert éppen holnap lesz esperesi korona* (esperesi gyűlés – szerk.), amelyet én fogok tartani. Én a békére szeretném tenni a hangsúlyt – saját magamban is. Eddig a koronavírustól féltünk, most már a háborútól – hatalmas békevágy van az emberekben. „Békesség a Földön minden jóakaratú embernek.” Szeretném megnyerni a jóakaratot, és ezáltal szeretném megnyerni a békét. Kívánom, hogy mindenkinek békés és áldott adventje legyen.
Martí Zoltán
* az interjú 2022. november 17-én készült.
Horváth Zoltán atya Budapesten született 1965. május 27-én, Esztergomban szentelték pappá 1991-ben. 17 éve plébános a Budapesti-Terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánián, 2006-tól kerületi esperes, 2016-tól protonotárius kanonok.
Fotó: Papajcsik Péter / 777
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás