„Minden tele volt katonákkal, és ha beértünk egy településre, felírták a nevünket, hogyha bombatámadás érné a helyet, akkor tudják, hogy kik haltak meg” – mesélte a 777-nek ukrajnai missziós útjukról Bereznai Veronika, aki néhány magyar fiatallal és egy amerikai evangélistával kiment Ukrajnába, közel a fronthoz, evangelizálni és imádkozni. A veszélyek ellenére szívesen mennének még, mert érződött, mennyire sokat jelent az ott élőknek, hogy Isten ilyen módon közel jött hozzájuk és megmutatta a szeretetét.
Hogy jött az ötlet, hogy kimenjetek Ukrajnába?
Bennem és a férjemben már többször feljött a gondolat, hogy jó lenne kimenni Ukrajnába szolgálni. Így amikor Paul Maurer amerikai evangélista megkérdezte, nem tartunk-e vele, egyből igent mondtunk. Múlt péntektől vasárnapig voltunk kint.
Pontosan melyik részére mentetek az országnak és kikkel találkoztatok ott?
A nagypapám misszionárius, és anno rajta és a Kelet Európai Misszión keresztül épült ki a kapcsolat Ukrajnával. Most nem az ő szervezésükben mentünk, de így már volt összeköttetés a kintiekkel. Első nap Kárpátalja magyarlakta falvaiba mentünk, de az Észak- és Kelet-Ukrajnából érkezett menekültek is ott voltak. Sokuk házából csak egy faldarab maradt, teljesen elpusztult az otthonuk. Folyamatosan változik, hogy hány ukrán érkezik oda, most 40-50 fő volt, de a háború kitörésekor ennél sokkal többen voltak. Szombat este tartottunk nekik egy evangelizációs és imaalkalmat, ami után megvendégeltük őket. Itt Kárpátalján elmentünk egy mélyszegénységben élő romasorra is, és feléjük is szolgáltunk. Vittünk élelmiszert, higiéniai csomagokat meg pelenkákat a gyerekeknek.
Hogyan fogadták a kárpátaljai menekültek, amiket mondtatok nekik?
Az itteni emberek nem hívők, így ez egy nehezebb terep volt. Elég távolságtartók voltak, azt éreztük az ottani ukránokon, hogy nem örülnek, hogy a magyarok segítségére szorulnak. Ennek ellenére szolgáltunk ott is, azt szerettük volna, hogy lássák, Isten jelen van és működik. Az itteni evangelizáció arra tanított minket, hogy le kell tenni Isten elé a saját elképzeléseinket, és hagyni, hogy Ő a saját gyengeségeink közepette erős legyen. Bizonyságot tettünk, megosztottuk az evangéliumot, és imádkoztunk a betegekért – többen vissza is jeleztek utána, hogy meggyógyultak.
Vasárnap tovább mentünk Munkácsig, sőt azon is túl, alig 70 kilométerre voltunk csak a fronttól. Ott egy gyülekezetbe mentünk, amelynek több fiatal tagja is épp a fronton harcol, sokan pedig elhagyták az országot. Nyilván ez törés azoknak, akik maradtak és úgy döntöttek valamiért, hogy kitartanak, nem hagyják el az országot. Ebben a gyülekezetben nagyon nyitottan fogadtak, tele voltak hittel és örültek nekünk. Sok gyógyulás történt, miután imádkoztunk értük. Egy idős bácsi például alig tudott lábra állni, mert többször is elesett, és miután imádkoztunk érte, elmúlt a lábfájása, mutatta, hogy guggolni is tud már. Éreztük, hogy Isten bátorítani akarja őket, hogy keresztényként hogyan lehet helytállni ebben a helyzetben.
Milyen állapotban vannak ott az emberek, mit tapasztaltatok?
Egész Ukrajnában ott van a levegőben a háború, akkor is, ha nem épp a frontnál élnek – nem tudhatják, mikor tarolják le őket. Minden tele van katonákkal, és ha beértünk egy településre, felírták a nevünket, hogyha bombatámadás érné a helyet, akkor tudják, hogy kik haltak meg ott – ekkor azért tudatosodott bennünk, hogy hol vagyunk. Nincs közvilágítás sem, este az utcákon vaksötét van, ezért be is kellett fejezzük korábban az alkalmat, hogy haza tudjanak jutni az emberek. A gyülekezet pásztorai azt mesélték nekünk, hogy az egyik fiatal fiú – aki a gyülekezetbe jár – katonaként harcolt, és az oroszok körbekerítették az ő ukrán csapatát. Azt hitte, végük van, de az egyik orosz katona azt mondta, 3 percük van, hogy mentsék az életüket, így megengedte, hogy elfussanak. Ez is mutatja, hogy nem olyan erős a gyűlölet a fronton, de mégis az a felsőbb utasítás, hogy meg kell ölni az ellenséget, nem lehetnek hadifoglyok.
Nem féltetek ebben a valóban veszélyes háborús övezetben?
Inkább izgalom volt bennünk, nem féltünk. Tudtuk, hogy bármi is történik, azt Isten tudja, látja és jót fog kihozni belőle, de persze sokan imádkoztak értünk az út során. A határon egyébként mondták nekünk, hogy akármilyen telefonunk van, az a légiriadókor elkezd sípolni, szirénázni, ha pedig valami kémiai anyag kerül a levegőbe, akkor kiírja, hogy SOS, és akkor gyorsan be kell menni valami zárt területre. Ez azért felébresztett minket, hogy velünk is bármi megtörténhet, de végül biztonságban hazaértünk.
Terveztek még később is kimenni?
Én szívesen mennék még, nagyon szeretjük a helyi szolgálókat, és hívtak is, hogy várnak minket vissza szeretettel. Az ukrán gyülekezet azt jelezte vissza, hogy a bizonyságunk, az imánk, az evangélium olyan volt nekik, mint egy falat kenyér az éhezőknek. Érződött, hogy tényleg hálásak, amiért megerősödtek Isten szeretetében, és rengeteget jelentett nekik, hogy ilyen messziről eljöttünk, mert az Úr ideküldött minket. Biztos ki fog minket még vinni az, hogy Isten rajtunk keresztül kiáraszthatja a szeretetét ott másokra.
Képek: Paul Maurer Facebook
Még nem érkezett hozzászólás