777 2021. 07. 23.

„Néha egyetlen nap is elég, hogy az egész életünk megváltozzon” – Interjú a Ferences Ifjúsági Zarándoklat szervezőivel

Augusztus 14-én indul útjára Esztergomból a megújult Ferences Ifjúsági Zarándoklat. Az ötnapos gyalogos zarándokút végén a résztvevők augusztus 19-én érkeznek Mátraverebély-Szentkútra, majd Szent István ünnepén közös szentmisével zárják a programot. A szervezőkkel, Szabó Péter OFM újmisés pappal és Balázs Jeromos OFM frissen szentelt diakónussal Szerdahelyi Csongor, a Ferences Média munkatársa beszélgetett.

Mikor vettetek részt először ezen a zarándoklaton?

Szabó Péter OFM: Novícius koromban voltam először a zarándoklaton: ekkor csak fél napra csatlakoztunk be. Évről évre a novíciusoké volt az a megtisztelő feladat, hogy palacsintát süssenek a zarándokoknak – Drégely várában mindig ezzel vártuk őket meglepetésszerűen. Ez volt tehát az első élményem: sok száz palacsintával várjuk a többieket. Később pedig természetessé vált, hogy rendtársaimmal évről évre részt veszünk a zarándoklaton.

Balázs Jeromos OFM: Első élményeim – Péter testvérhez hasonlóan – nekem is a noviciáthoz kötődnek. Ekkor már megismerkedtünk a zarándoklattal, de a teljes utat 2014 nyarán jártam végig először, ekkor már pasaréti növendék voltam.

E zarándoklat ötlete azoktól a ferences testvérektől származik, akik még a kommunista évtizedekben részt vettek a Varsóból Częstochowába tartó zarándokúton, amikor Lengyelországban ez szabad volt. Azóta sok minden változott, és ahogyan az egyház is mindig reformra szorul, úgy egy ilyen találkozónak is időről időre meg kell újulnia. Milyen változások történtek az indulás óta?

Péter testvér: A történet valóban 1995-ben indult. Varga Kapisztrán atyáékban a Varsó–Częstochowa zarándoklatot járva merült fel, hogy miért ne zarándokolhatnának itthon is egy ferences Mária-kegyhelyhez. Nem sokkal később meg is szervezték a rend első hazai ifjúsági zarándoklatát: ekkor az esztergomi és szentendrei ferences gimnáziumok frissen érettségizett öregdiákjaival járták be az utat. 2019-ben ünnepeltük a 25. jubileumot – addig minden évben volt zarándoklat –, de tavaly a koronavírus miatt sajnos elmaradt. Az újrakezdés mindig új lehetőségeket teremt, ezért ez a kihagyás arra késztetett minket, hogy újragondoljuk a formákat, újragondoljuk az egész zarándokutat. A legfontosabb újítás – ami nem is újítás, hanem egy régi szokás visszavezetése –, hogy ezt az eseményt ismét kifejezetten a fiataloknak szervezzük: annak a 16 és 35 év közötti korosztálynak, akik az aktív elköteleződés éveiben járnak; akik keresik az útjukat, vagy akik már megtalálták azt, és a zarándoklaton való részvétellel tanúságot tudnak tenni azok felé, akik még a keresés fázisában vannak.

Szabó Péter OFM és Balázs Jeromos OFM

Hivatásébresztő is egy ilyen zarándoklat…

Jeromos testvér: A zarándoklat során többször is a tanúja lehettem annak, hogy valaki az ott szerzett élmények hatására felismerte az élethivatását és elköteleződött valamiben. Ilyen élményem egy azóta már szerzetesnővér hivatástörténete, aki útközben – még arra is emlékszem, hogy az út mely szakaszán, melyik fa mellett – mondta el, hogy be szeretne lépni egy rendi közösségbe, amelynek azóta is boldog tagja.

A házasság terén is történtek elköteleződések?

Jeromos testvér: Az idei zarándoklatra meghívtunk egy olyan párt, akik ezen az úton találtak egymásra. Fontos, hogy az ő tanúságtételük is elhangozzon, mert valóban: a hivatás megtalálása ebben is kiteljesedhet. Egyébként több olyan házaspár is van, amelynek tagjai útitársakként ismerkedtek meg.

Minden évben van egy fő témája a zarándoklatnak. Most mi lesz ez?

Péter testvér: Egy szentírási igét, egy zsoltárverset választottunk az idei vezérfonalnak: „A te utaidat, Uram, mutasd meg nekem” (Zsolt 24,4). Ennek a zarándoklatnak tulajdonképpen a kezdetektől az a célkitűzése, hogy a fiatalok megtalálják azt az utat, amit a Jóisten mutatni akar nekik. Nem akartuk túlgondolni, hogy mi legyen a tematika: a különböző élethivatásokról fogunk elmélkedni utunk során. Szeretnénk felmutatni és személyesen is prezentálni a fiataloknak, hogy a szerzetesek és a papok is hús-vér emberek, és hogy egyáltalán nem idegen az élettől, ha valakit erre az elköteleződésre hív az Úristen. Emellett – ahogy Jeromos testvér mondta – családosokat is hívunk, akik innen, a zarándoklatról eredeztetik a házasságukat, a kapcsolatukat.

Sokan próbálják ki mostanában a zarándoklat extrém formáját is: például több héten keresztül gyalogolnak az El Caminón. A ferences zarándokút egy rövidebb esemény, de vajon öt nap elég-e az elmélyülésre, átgondolásra?

Péter testvér: Azt gondolom, hogy rajtunk múlik, hogy mely életszakaszban, hol és milyen közegben tudunk megnyílni az Úristen előtt. Az Ő részéről a lehetőség mindig adott, mindig vár minket. Ha valakinek ehhez a megnyíláshoz 800 km-re van szüksége, akkor 800 km-t fog végigjárni, és lehet, hogy valakinek elég egyetlen nap vagy egyetlen perc ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Aki nekivág egy ilyen útnak, annak van valami szándéka – még akkor is, ha saját magának sem tudja megfogalmazni vagy kimondani, a lelke mélyén valamilyen motivációja mégiscsak van. Ez nem biztos, hogy róla szól: felajánlhatja egy szerettéért, a családjáért vagy a leendő párjáért is. Egyébként soha nem is szoktuk feszegetni, hogy ki miért imádkozik, de ha egy-egy ilyen kincs a felszínre kerül és meg tudjuk osztani egymással, akkor az utólag gazdagító lehet az egész közösség számára is.

Jeromos testvér: Persze az egyéni kéréseink mellett ott van a nagy közös szándék is: az élethivatás felismeréséért való imádság. Egyrészt imádkozunk ezért, másrészt szeretnénk alkalmas helyet is biztosítani: a zarándoklat egy jó lehetőség, hogy az ember felismerje a maga élethivatását.

Tűző napsütés, vízhólyagok, esténként nagy sor a zuhanyzónál: sok nehézséget élünk meg egy ilyen zarándoklaton. De mi a jó benne?

Jeromos testvér: Bár a pasaréti növendékévek alatt mondhatjuk, hogy „kötelező” volt részt vennünk a zarándoklaton, számomra mindig ez volt az év legjobb hete. Sosem kötelességként tekintettünk rá. Mindezek a nehézségek, amelyek útközben adódnak, valami nagyobb jó érdekében történnek. Minden megpróbáltatás egy felajánlás, amit az új hivatásokért ajánlunk fel az Úristennek.

hirdetés

Korábban nevezték mozgó kolostornak is ezt a zarándoklatot. Mit jelent ez?

Jeromos: A napirendünk egy kolostor napirendjének főbb elemeiből épül fel. A közös imádság és a szentmisén való részvétel adja meg mindennek a keretét. A kolostor jellegéhez tartozik az is – a ferenceseket egyébként bűnbánó testvéreknek is nevezték –, hogy folyamatosan van lehetőség a szentgyónás elvégzésére is a menet végén. Ez is egy szép része a zarándoklatnak. Egyébként útközben is sokat imádkozunk, és ezzel kapcsolatban van egy nagyon erős, személyes tapasztalatom is, miszerint a gyaloglás összeszedettebbé tesz. A vizsgáimra, az óráimra, prédikációkra is sétálva szoktam készülni. A rózsafüzért is összeszedettebben mondom sétálás közben. Ez a zarándoklatra is igaz: zarándokútról másképpen látszik a világ, amit pár napra magunk mögött hagyunk; másképpen látszik a hétköznapok bonyolultsága, a kapcsolataink stb. Azt gondolom, hogy egy fiatal számára ezért is lehet egy nagy lehetőség egy ilyen zarándoklat.

Melyik településeken állomásoztok? Milyenek a szálláshelyek?

Jeromos testvér: Az első szálláshelyünk az esztergomi ferences kollégium, itt találkozunk Nagyboldogasszony ünnepének előestéjén, majd másnap a reggeli imádságot követően a templomból indulunk el. Változó, hogy egy-egy településen a tornateremben vagy egyéb épületekben vagy éppen sátrakban alszunk. Első nap Szobon megyünk szentmisére a délben, majd Márianosztrára érkezünk, ahol a pálos kegytemplomban fogadnak bennünket, és a falu határában sátrazunk. Az azt követő napon Kemencére érkezünk, majd Patakra, és innen vágunk neki a leghosszabb gyalogútnak, amely után Szécsényben töltjük az utolsó éjszakát, a végállomás pedig Szentkúton van.

Péter testvér: Egyébként gyönyörű tájakon megyünk. Én különösen szeretem ezeket a nógrádi dombokat és a pici falvakat is, ahol megpihenünk egy-egy hosszabb szakasz után. Azok számára, akik a nagyvárosból érkeznek erre a zarándoklatra, ez egy plusz élményt is ad. Találkozhatnak a „magyar faluval” – esetenként annak nyomorúságával is – és azzal a szeretettel, amellyel az ott élő emberek évről évre vendégül látnak és várnak minket.

Jeromos testvér: Az elmúlt hetekben, hónapokban újra felvettük a kapcsolatot azokkal a településekkel, amelyeket érintünk, és ahol fogadni szoktak bennünket. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy ők mennyire várták már ezeket a megkereséseket, telefonhívásokat, leveleket: minthogy a tavalyi évben ki kellett hagynunk a zarándoklat megszokott módját, most nagyon készülnek rá. Bár ők nem tartanak velünk az úton, mégis annak részeseivé válnak azáltal, hogy ennyi jót tesznek.

Hány mázsás csomagokat kell cipelni magatokkal?

Péter: Mindenkinek jó hírrel tudok szolgálni ezzel kapcsolatban, mert egy kisteherautó viszi a csomagjainkat. Napközben csak a folyadékot, az elemózsiát és a zarándokkönyvünket kell magunkkal vinni, tehát ez nem jelent igazán nagy terhet számunkra. Van ugyanis egy komoly kísérő stábja a zarándoklatnak, akik nem gyalogolnak velünk, de egész nap értünk dolgoznak. Mi kora reggel elindulunk egy szálláshelyről, ők összeszedik a zuhanyzósátrat, felpakolják a nagy táskákat a teherautóra, összeszedik a szemetet, elköszönnek a helyiektől és mindent becsomagolnak. Ezután átmennek az új szálláshelyünkre, és berendezik azt: hogy kész zuhanyzósátrak várjanak minket, és lepakolva találjuk a hátizsákjainkat is, hogy mindenki könnyedén felvehesse a magáét. Ők tényleg azért dolgoznak, hogy mi mehessünk egész nap az úton.

Milyen megérkezni az utolsó napon?

Péter: A megérkezésünk mindig egy katarzisélmény. Nagyon különleges megfigyelni az első nap arcait és az érkezés arcait, tekinteteit. Bár ugyanazon emberek tekintete, és mindössze öt-hat nap telt el, de az út végére mindenkiről lehullanak az álarcok, lehullanak a felesleges dolgok. A lányokon már nincs smink, mindenki agyonizzadt ruhában van. Kívülről úgy nézhet ki, mintha egy vert hadként érkeznénk meg, de a lelkünk sokkal magasabban szárnyal, mint induláskor. Amikor megérkezünk, általában hullafáradtak vagyunk, fizikailag is nagyon gyengének érezzük magunkat, de mégis gyertyákkal virrasztjuk át az egész éjszakát, hiszen „végre itt vagyunk Szentkúton” a Szűzanyánál, az Úr Jézusnál, ahová elindultunk.