Kötelező. Erről a szóról csupa rossz dolgok juthatnak eszünkbe. Kényszer. Muszáj megcsinálni. Nincs választási lehetőségem, vagy ha van is, ha elmulasztom a kötelességem, az következményekkel jár. Na és persze a kötelező olvasmányok, melyek sokunk szívébe nem tudták belopni magukat. Lehet valami jó, ami kötelező? Milyen pozitív hatással lehet ránk bizonyos hitbeli, kötelező tevékenységek elvégzése?
Kötelező. Ma, amikor olyan szlogenek vesznek minket körül, hogy csináld azt, ami jól esik, egy olyan tevékenység, ami kötelező, nem hangzik kecsegtetően, és abban sem bízunk, hogy egy kötelesség elvégzése jó hatással is lehet az életünkre. Talán a vasárnapi kötelező szentmisére járás hallatán is a fogunkat csikorgatjuk, és arra gondolunk, hogy mi bizony szabad emberek vagyunk, tehát minket senki ne kényszerítsen semmire, főleg ne felnőtt emberként. Igen, még a Katolikus Egyház se mondja meg, hogy mit tegyünk. Való igaz, hogy szabadok vagyunk, de jusson eszünkbe, hogy “minden szabad nekem, de nem minden használ”.
Gyerekkoromtól fogva mélyen belém nevelték a vasárnapi szentmisék fontosságát, így akár egy belföldi nyaralás során, akár, ha külföldön egy táborban vettem részt, minden esetben kerestem egy helyi templomot, ahova el tudtam menni misére. A külföldi misék mindig különös módon felüdítettek, mert egy másik ország plébániájának életébe, szokásaiba pillanthattam bele. És bár a legtöbb esetben nem beszéltem az adott ország nyelvét, tudtam, hogy mi történik, mert a szertartás ugyanaz, az olvasmányokat pedig a telefonomról olvashattam magyarul. Megtapasztaltam azt, hogy az Egyházban sokan vagyunk és sokfélék, de Jézusban mégis egyek.
Mikor egy külföldi (nem keresztény) táborban vettem részt, néhányan rosszallásukat fejezték ki amiatt, hogy a közös programról elkéredzkedem azért, hogy misére mehessek. Azt gondolták, hogy csupán megszokásból és megfelelésből megyek misére. Elgondolkodtam a kapott reakciókon, és arra jöttem rá, hogy tény és való, nem minden vasárnap jókedvemből sétálok be a templomba. Igen, jó párszor van, hogy nincs kedvem misére menni, és inkább csinálnék valami mást, mondjuk aludnék tovább, elmennék egyet kirándulni, néznék egy sorozatrészt….
Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy a misére járás nem szabad, hogy kedv kérdése legyen.
Ennek kapcsán egy hasonlat jutott eszembe. Tegyük fel, hogy egy sportoló eldönti, ki akar jutni az olimpiára, és ott a lehető legjobb eredményt szeretné elérni. Megvan a kitűzött célja. És azt is tudja, hogy ahhoz, hogy a célját elérje, minden nap reggel 5-kor kell kelnie, hogy a reggeli órákban is tudjon edzeni, és még délután is maradjon ideje a sportra. Ha úgy áll hozzá az edzésekhez, hogy jaj, most nincs kedvem, ó, most tél van, nagyon hideg az idő, fúj a szél, hát, most kicsit fáj a vállam, így kevésbé alkalmas az edzés, majd holnap, majd legközelebb… mondanom sem kell, hogy ennek a hozzáállásnak mi lesz az eredménye. Ha nem gyakorol eleget, nem fog kijutni az olimpiára, és nem tudja elérni a kitűzött célt.
Mi a célom? Az, hogy Istennel kapcsolatban maradjak, hogy Vele éljem az életem. És az Istennel való kapcsolatban maradásnak egy nagyon jó eszköze és helye a szentmisén való részvétel, ahol az Eucharisztiában Jézus valóságosan jelen van, és magunkhoz vehetjük Őt.
A Magyar Katolikus Lexikon szerint a szentmisén való részvétel „a katolikus vallásosság legkiemelkedőbb cselekedete, mert általa a krisztushívő az Eucharisztia ünneplésében a liturgia csúcsán dicsőiti a Szentháromságot és a forrásnál merít a megszentelő kegyelemből”. Ha valaki pedig rendszeresen misét mulaszt, az „a vallásosság elsorvadásához vezet”. Tudjuk azt is, hogy katolikusként bűn az, ha vasárnapi vagy ünnepnapi szentmisét kihagyunk.
A mise értünk van. Az, hogy kötelező a vasárnapi miséken részt vennünk, a javunkat szolgálja, és nem azért van érvényben ez a szabály, hogy az életünk le legyen korlátozva. Nem azt mondom, hogy aki rendszeresen misére jár, az automatikusan a Mennybe jut, aki pedig nem, annak esélye sincs. Nem is a mi feladatunk mások túlvilági sorsáról dönteni. Azt viszont tudom, hogy a szentmisén való részvétel, ha nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is jelen vagyunk és nyitottan állunk Isten előtt, igyekszünk Őt és az Igéjét befogadni, nagyban hozzásegít minket ahhoz, hogy közel maradjunk Hozzá. A misének megtartó ereje van. Más emberekkel együtt megvalljuk és gyakoroljuk a hitünket, miközben személyesen találkozunk Istennel. És ha valóban lelkileg is átéljük a misét, akkor nem esünk bele a vasárnapi kereszténység csapdájába, hiszen a szentmise során kapott kegyelmek kiáradnak életünk különböző területeire, és maradandó gyümölcsöt hozunk a világban. Nem mindig van kedvünk imádkozni, nem mindig van kedvünk misére menni. De ha a lelkileg szárazabb időszakokban is kitartunk és aktívan részt veszünk a liturgián, nincs esélyünk elszakadni Istentől. És mi mást kívánhatnánk, mint hogy már a földi életünket is a Mindenhatóval töltsük el?
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás