A Papp válaszol – jól megélt nagyböjt, megcsalt menyasszony, elviselhetetlen prédikáció

A Papp válaszol mai része épp hamvazószerdára esik – ezért is örülünk annak, hogy nagyböjtről is kérdeztétek Papp Miklós atyát. Ezenkívül két rendkívül kényes témára reagál a görögkatolikus pap: egy megcsalt menyasszony szomorú üzenetére és egy elkeseredett hölgy panaszára, aki társaival együtt már nem tud mit tenni a rendszeresen aggresszívan prédikáló pappal. 

Bogi (Budapest)

Bajban vagyok az idei nagyböjttel. Úgy érzem, hogy az elmúlt év gyakorlatilag egy nagy böjt volt, nem mehettünk bulizni, nem találkozhattunk barátainkkal, és november óta nem ülhetünk be egy kávéra sem sehova. Úgy érzem, hogy ez mostani böjt igazságtalan, ami a “böjtölés” részét illeti. Persze a befelé és Istenre figyelés továbbra is fontos. Hogy lehetne idén is jól, megélni, hasznossá tenni a böjtöt?

Teljesen jogos a kérdésed, mindannyiunkban ugyanez motoszkál. Írok pár bekezdést, én mire jutottam.

hirdetés

Egyrészt az Istennek felajánlott böjt „vertikális”, így sohasem azonos semmilyen „horizontális” megvonással, a szent böjt más, mint a tavaszi méregtelenítés, vagy a karantén fogsága. A szent böjt lényege a szív osztatlan odafordulása Istenhez. Ehhez valóban szükséges a világból valamilyen szinten kivonni magunkat, de minden világtól való elszegényedés (bármi is okozza), nem okozza automatikusan a szív teljes odafordulását Istenhez. Szóval az előttünk álló nagyböjt célja a szív szándékos (és nem karantén-okozta) odafordítása az élő Istenhez. A szándékosan odaadott idő, a tudatosan elmélyített figyelem, a Szentírás és jó nehéz teológiai könyvek olvasása, s mindenekelőtt a hosszú imádságok, böjti szertartások teszik koncentrálttá, jelenvalóvá a szívünket. Minden szent böjt egy egyedi tanulási folyamat, egy jó nehéz gyötrődés, egy egyszemélyes jelenlétbe-lépés. Ebben a folyamatban benne van az apostolok baráti tanulási folyamata, de Jákob birkózása is Istennel.

A vírushelyzet miatt az egész emberiség nagyon egy cipőben jár: a gazdag és a szegény, az európai és az afrikai, a keresztény és a hitetlen is. A vírushelyzet is kiderítette, mennyire összetartozik a sorsunk: hogyan kellene ebbe a végzetszerűségbe több szeretetet vinni? Hogy ne csak sorstársak, hanem testvérek is legyünk? Mindenki arról beszél, hogy a globalizáció hihetetlen hálózatában élünk (biológiai, kulturális, gazdasági, információs, katonai szinten is) – hogyan kellene ezt a „testvériesség globalizációjává” változtatni? Milyen többletet lehetne ebből kihozni?

A karantén idején láttunk hősiesen kimerülő orvosokat és ápolókat, őszintén megható felajánlásokat, idegen szomszédtól is nem várt kedves gesztusokat. Én a magyar népben úgy szeretem ezt a nagy szívet, ami nehéz helyzetben tud adni, s amit nem lehet külső izgatással csak úgy egymás ellen fordítani. Mi nem gyújtjuk fel egymás autóját, nem kívánunk halált a rendőrre, a szociális rétegek nem uszíthatók csak úgy egymás ellen. Hogyan nem kellene ezt elfeledni, hogyan tudnánk ezt átörökíteni a mindennapokba?

A vírushelyzetben a sokszor elmaszatolt alapképlet is markánsabban kirajzolódott. Nagyon sokmindentől megfosztott a vírushelyzet. Valahogy meztelenebbül kiderült, hogy Istenhez tartozunk, semmi sem a mienk, nem tudunk mindent erőből-pénzből bebiztosítani, egy fuvallat elég… Kétségtelenül van ennek köze a halálhoz, a hamuhoz: jó dolog élvezni az életet, várjuk már a nagy bulikat, de az alapképletet nem feledhetjük, Istené vagyunk. Akár a vírus, akár a halál bármit is vesz el, azt ne vegye el. Mielőtt belevetnénk magunkat a megnyíló lehetőségekbe, medencékbe, koncertekbe – ezt a belső origót erősítse meg bennünk a nagyböjt.

A vírushelyzet a bűn vírusára is rámutatott: mindenki sebzett a bűntől, s mindenki rászorul a megváltásra, és csak Krisztus a megváltó, nincs önmegváltás. Öntudatosabban kell hirdetnünk Krisztust! Ahogy a vírus szövevényes hálózatából nem lehet önerőből kilépni, úgy a bűn szövevényéből sem. A bűn szövevénye is globális, mindenkit érint, mindannyian szőjük. A húsvét egyre jobban felébreszti bennünk a hála és az alázat érzését. Kezdjük picit megsejteni, hogy a Megváltó nem csak az én kis személyes bűneimet vette a keresztben vállára, hanem a bűn minden szövevényét, globális fonalait is. Mi minden nyomhatta a vállát…

Az idei húsvéti feltámadás majdnem egybeesik az életünk újra nyitásával, ez a húsvét más lesz. Már tervezzük a gazdaság talpra állítását, a bedőlt vállalkozások újratervezését, az első pizzánkat és a nyaralásunkat. Ám legyen már figyelmünk a keresztény életünk újratervezésére is. Rájöttünk, mennyivel drágább a személyes részvétel a liturgián, mint az online – hétköznap is hogyan tudnék egyetlen este részt venni szertartáson? Rájöttünk, milyen drága a támogató keresztény közösség: hogyan tudnánk több közösségi programot szervezni, ahol a különösen a magányosak, sebzettek, a karanténban kiéhezettek kaphatnak emberi gesztusokat? Rájöttünk, mennyire fontos az élő kulturális program, az igazi buli – mit hozhatnánk be a családunk, a közösségünk életébe? Rájöttünk, milyen fontos egy jó teológiai előadás, családi nap, imádságos zarándoklat – melyikből mit lehetne behozni az egyházközség életébe? Rájöttünk, milyen fontos a papunkkal való baráti kapcsolat – milyen pizzára hívjuk meg? Az online fejlesztéseken már eleget gondolkodtunk, most gondolkodjunk az élő élet újraszervezésén.

Nagy árvizek, járványok, háborúk után szoktak fogadalmat tenni a túlélők. Jó dolognak tartanám, ha megérlelnénk a szent nagyböjtben egy olyan fogadalmat, amit húsvéttól húsvétig tartanánk. Egy komoly, személyiségünk teljes súlyával meghozott, akár titkos fogadalmat, ami a szívünk közepét, osztatlanságát jobban Istennél őrzi. S még ha (jól értve) habzsolni is fogjuk a végre feltáruló lehetőségeket, a szívünk közepét ez a fogadalom akkor is hálásan és alázattal Istennél megőrzi.

Rebeka (Barcs)

A párommal 1,5 éve ismerjük egymást. December 29-én megkérte a kezem, és én igent mondtam neki. Mint kiderült sosem tudta lezárni a múltját, és visszajárt a volt nőjéhez… megcsalt engem, a mi kapcsolatunkat, többször is adtam neki esélyt…De most már kezdek belefáradni a dologba, és a családom szerint is buta vagyok, ha megint bele megyek… Most látom, hogy ő (a párom) is akar változni. Azt mondta tudja, hogy Istentől van a mi kapcsoltunk, és hogy csak velem tudja leélni az életét, mert én vagyok az a személy, aki kihozta őt a bűnből, és felnyitottam a szemét az igazán fontos és értékes dolgokra! Ez a történetem, és nem tudom mit csináljak, hogyan cselekedjek. Kértem Istent, nagyon sokszor, és azóta is kérem, hogy mutasson nekem utat, és adjon bölcsességet, mert rá támaszkodom, csak Ő tud igazán kihozni ebből, és segíteni!
Az lenne a kérdésem, hogyan cselekedjek, persze erre nehéz lehet választ adni, hiszen nem látja át a teljes helyzetet. De segítséget szeretnék kérni.

Én soha senkit nem beszélek se rá, se le egy házasságról – mindenki autonóm döntése. De ha megcsaltak, nem is egyszer még esküvő előtt, akkor az nagyon-nagyon súlyos. A megcsalás nem apró hiba, hanem az identitásod és a kapcsolatotok MI-identitását sértette meg nagyon súlyosan. Vagy most azonnal elküldöd, és keresed azt, akivel ilyen gondjaid nem lesznek – vagy ha mégis akarsz esélyt adni, akkor hosszú bizonyságtételre van szükség.

Nem győzöm mondani, hogy a házasság nem szanatórium, sajnálatból nem szabad elvenni senkit. Ha sajnálod, segíteni akarsz neki, azt tedd más szintű kapcsolatban, de nem kell hozzámenni. A házassághoz az a szeretet kell, amiben mindketten fejlődtök, ahol bátran vállalsz gyerekeket, ahol nem kell féltékenykedni, ami Istennek is tetszik. A házassághoz az a szerelem kell, ami megbolondít, vakká tesz mások felé, ami az egyetlent akarja, aminek nem teher a hűség. Ha akarsz adni esélyt neki, mondd meg, hogy hosszabb időre van szükséged (lehet, nem is vállalja), mert a megcsalás alapvetően összeegyeztethetetlen a házassági készülettel. Természetesen ne nehezítsd meg a döntésed szexuális kapcsolattal: hogyan adhatnád oda magad szexuálisan teljesen, ha éppen az odaadás igenje a kérdés, mindkettőtökben? Ha volt köztetek szexuális kapcsolat azonnali hatállyal állítsd le.

Derüljön ki, te kellesz, vagy a szex.

Talán az idő, a szexuális határmegtartás, a higgadtság, a család és a barátok tanácsai megóvnak a kapkodástól. Ráadásul fontold meg, hogy a hosszú időbefektetés nem garantál biztos eredményt (s közben a jó partik elmennek?). A jószívű, szerelmes, hívő emberek sokkal könnyebben beleragadnak olyan kapcsolatba, amibe nem kellene, mert a hitre, a bizalomra vannak beállítódva. Ma mintha nem csak azt a bátorságot kellene megtanítani sok jó lelkű és érzékeny fiatalnak, hogy nyissanak és ismerkedjenek, hanem azt a bátorságot is, hogy ne ragadjanak bele egy színvonalon aluli kapcsolatba. Nagy dráma, ha nem olyannal kötsz házasságot, akivel szárnyalnál, hanem olyannal, aki az elejétől visszahúz.

Kifejezetten undorító, ahogy Istennel zsarol téged. Egy hívő embernek jól esik, ha valaki azt mondja neki: „miattad lettem hívő, kihúztál a bűnből”, ráadásul a fejedre olvassa, hogy tudomása szerint Isten egymásnak teremtetett titeket – mintha életvitele alapján forró dróton lenne kapcsolatban Istennel. Undorító, hogy nem az életével bizonyít, nem a szerelmével bűvöl el, hanem érzékeny pontodon zsarol. Azt hiszem Istent sem a nagy szöveg érdekli, hanem az élet válasza. Jézust mennyire bosszantják a felszínes farizeusok, s milyen sok embernek az életvallomását nézi! A te emberedben lehet egy farizeusi hasadás: szépeket mond a lelkednek, ámít a spirituális dimenzióval – de a hátad mögött megcsal, hazudik, ígérget. Bátran azonosulj Istennek azzal a szemszögével, ami az életbizonyságot nézi, nem a szövegelést.

Ne vádold magad, ha szépen elküldöd, hogy ez az ember miattad nem fog üdvözülni, visszaesik a bűnbe stb. A magad szerepét ne értékeld túl, Isten lehetőségeit pedig ne értékeld alul. Ez most egy nehéz döntés, eddig így alakult – de még nincs elrontva az életed. A házasság és a gyerekvállalás majd egy ilyen embertől óriási döntés. Ehhez nem egy kicsi, sajnálkozó, bizonytalan „igen” kell a szíved parlamentjében, hanem nagyon minőségi többség.

Ági (Pest megye)

Egyházközségünkben nagy megrendülést hozott az elmúlt években, hogy elkötelezett családok mentek át másik közösségbe, (egyházunkat nem hagyták el), mert nem vállalták tovább, hogy gyermekeik tovább hallgassák papunk sokszor verbális támadásként is értelmezhető prédikációit. Nem gondolom, hogy ezek rosszindulatból eredő szövegek, pont az is a baj, hogy mély meggyőződésből fakadnak, de nagyon távol állnak a mai élettől, és nagyon-nagyon lekezelőek és bántóak. A szélsőségektől sem mentesek ezek: néha hónapokig minden prédikációban előkerültek megerőszakolt nők, vagy a szexuális erőszaktól megmenekülők, majd hónapokig a homoszexualitás a téma. A politika is erősen átitatja a megszólalásokat. Összeszorul a gyomrunk az első mondatoknál, vajon milyen hangulatban van, megkapjuk ma is a magunkét? És milyen megkönnyebbülés, ha néha nem, és vigyorogva ülünk be az autóba, ma jó volt! A családunk és kisebb imaközösségünk egy része még kitart, de nagyon nehéz. Próbáltunk már beszélgetni az atyával erről, de úgy látjuk, nem érti a problémánkat. Vágyunk a szeretet hangjára a prédikációkban, szeretnénk megmaradni ott, ahova tartozunk, de a kiégés fenyeget minket. Az áldozás előtt eszembe jutnak azok a barátaink, akik más templomban vannak már, elveszett az asztalközösség.

Miért nem tudjuk megbecsülni azokat az embereket, családokat, akik a mai korban is járnak misére? Az önmagukat hívőnek vallók csak tizede jár rendszeresen templomba, egyszerűen a tenyerünkön kellene hordozni őket! Természetesen szó sincs arról, hogy ne kellene beszélni a bűnről, olykor kemény hangon is. De mindig? Sajnos sok oka lehet, ha valaki állandóan a bűnről beszél. Még rajtunk van az elmúlt korok morálteológiájának árnyéka, ami állandóan a bűnről szólt. A bűnök kerülése volt a középpontban, sok aggállyal és szorongással, s nem az evangéliumi élet, a megváltás öröme, a húsvét dicsősége. Talán a paptestvérem személyisége is túl erősen fókuszál a bűnkerülésre. Talán eltávolodott a hívek mindennapi életétől, és csak könyvekből készül. Az Egyház nagyon fontosnak tartja, hogy a hívőknek is van hitérzékük, általános papságuk, van joguk és felelősségük az egyházi élet alakításában, ne legyenek szótlan feudális alávetettek. Ferenc pápa azt tanítja: „A prédikátornak meg kell hallgatnia a népet is, hogy felfedezze, minek a meghallására van szüksége a híveknek.” Nyomatékosan írja, hogy a prédikáció nyelvezete pozitív legyen, nem válhat csak dorgálássá (Evangelii gauidium 154,159). 

Mit lehet tenni? Szent Pál is azt mondaná: először hívjuk félre, és négyszemközt (de határozottan!) mondjuk el a gondolatainkat. Aztán keressünk olyat, akire hallgat: az egyházközségből, a papbarátaiból kiket lehetne megszólítani, hogy hassanak rá. Ha lehet tartani valamilyen formában most felnőtt bibliaórát, kérjék, hogy a következő vasárnapi evangéliumról töprengjenek együtt – s próbáljanak pozitív gondolatokat súgni neki, s aztán jól megdicsérni, ha beépítette a prédikációba. Ha köszönti őt az egyházközség pl. születésnapján, érdemes lenne jó prédikációgyűjteménnyel, bibliai exegézissel meglepni. Szerintem a leghatékonyabb az lenne, ha a hívek, a családok, a férfiak bevonnák őt a mindennapi életük örömeibe és gondjaiba.

Bátran és hosszan ecsetelni kellene a házasságok, a családok, a gyereknevelés, a vállalkozás, a munkavégzés, a betegápolás, a társadalmi élet, a kultúra örömeit és keresztjeit – bátran és hosszan, még ha sok dolga is van, vagy menekülne is. Ez nem tolakodás, hanem éppen megtiszteltetés. Érdemes lenne összebeszélni a híveknek, és kicsit rámenősebben ráönteni a saját életük világát, a karantén elmúltával többet hívni az otthonunkba, időzni nála. Biztos vagyok benne, ha jobban kicsalják ebből a pozícióból, s bevonják főzésbe, családi életbe, férfi fociba, akkor változni fog a hangnem. Persze, ha botrányos a dolog, akkor Szent Pál se lenne rest tekintéllyel fellépni, maga Jézus is kemény „jajt” mondott azokra, akik a gyerekeket megbotránkoztatják. Ha botrányos a fel nem készültsége, a verbális bántalmazása, akkor van az egyházközségnek képviselőtestülete, akik tekintéllyel (s még házon belül) jelzik felé, hogy ez nincs rendben. Aztán van minden papnak elöljárója, első körben az esperese, aztán a püspöke, ők is felelősek a papok továbbképzéséért, a prédikációk színvonaláért.

Mindezen túl nagy kár lenne, ha az egyházközség lemorzsolódna. Próbáljanak együtt maradni, a papokért imádkozni. Fontos, hogy a gyerekek ne szenvedjenek kárt, kell pozitívan is beszélni a miséről, a hitről. Ne legyen az az alapélmény, hogy mise után a papot kibeszéljük, már a szülők is tehetnek róla, ha eluralkodik a negatív alaphang hazafelé. Beszéljünk Krisztusról, a közösségről, az evangéliumról. A felnőtt hívek fejlődése sem állhat meg, számtalan forrásból tudnak elmélkedést, prédikációt, lelkigyakorlatot hallgatni – legyenek kreatívak, ajánlják egymásnak a jó forrásokat. Talán éppen az ilyen „gyönge helyzet” ad teret a hívek előbbre lépésének, s megerősíti a felnőtteket ill. a fiatalokat is abban, hogy mindannyian felelősek a közösség összetartásáért, a keresztény élet tudatos alakításért. Talán a gyönge helyzet is válhat Isten kegyelmi dobbantójává, ráébresztheti a híveket nagykorú kereszténységükre, tevékenyebb közreműködésük szükségességére. Talán most kell a leginkább kovásszá válni.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés