,,Már nem mindent látok tisztán 2020-ból. Itt-ott betörnek az emlékek, hívatlan vendégként a tudatomba türemkednek újra és újra. Hosszú volt ez az év és még soká lesz, hogy tisztán tekintsünk vissza rá. Az emlékfoszlányok viszont velünk maradnak.” A 777 egyik olvasójának különleges vendégírását olvashatjátok.
Felvillan egy téli nap képe. Bepárásodott a napszemüvegem, amint a hidegből beléptem a büfébe. Nem értem, hogy tűnhet el egy kétéves hótaposója egy ebéd alatt ennyire nyomtalanul. Nem létezhet, hogy valaki magával vitt véletlenül egy latyakos, kopott fél pár csizmát.
Február. Kint szikrázik a hó a napsütésben. A friss levegő szétáramlik a tüdőmben. A csizma meglett. Kacagás hangjai szállnak. Készülnek a kis hóemberek, hónyuszik, hótirexek. Két nagy hóangyal és négy kicsi. Gyermekkor. Az övék. Az enyém. Szabadság.
Március. Kiesett a gyerek szemüvegéből a lencse. Pont most… Én értem, hogy maradjunk otthon, ne menjünk sehova, de… nem lát rendesen, értitek? Muszáj megcsináltatni. – Jó, majd könyökkel nyomom meg a kilincset. Találtál csiszolómaszkot? Ugye még nem használtad csiszoláshoz?… Hát, csak kicsit poros?… Nem is tudom…
– Néhány egyszerű, de nagyon fontos kéréssel fordulok fiatal honfitársaimhoz: ne hisztizzenek, ne verekedjenek, legyenek türelmesek, csinálják a leckét, terítsenek meg, mossanak fogat, menjenek el fürdeni. Lehetőleg elsőre. Akkor elkerülhetjük a nagyobb bajt. Talán. Vagy már ez már maga a nagyobb baj? A tapintható feszültség, az összezavarodottság, a Nagyfiú által Excelben vezetett járványgörbe, a Kisfiú legóból épített járványkórháza.
Mennyei illatok. Az arcomba csap a forró levegő, ahogy kinyitom a sütő ajtaját. Lekapom a szemüvegemet, hogy ellenőrizzem a kenyeret a sütőben. Megrepedt a héja – mi épp a repedt részét szeretjük a legjobban. – Anya, ugye a karantén után is sütünk majd kenyeret?
– Anya, nem tudom elindítani. – Anya, nem tudom föltölteni. – Anya, nem tudom megnyitni. – Szólj Apának! – De nem is értem egyébként. Meg különben is utálom. – De Anya, velem játsszál! – Anya, segíts!
Tükröződik a szemüvegem a webkamera képén. Szülői értekezlet. – Miért kell tesiből és táncból házit adni? – Miért nincs több online óra? – Miért nincs kevesebb online óra? – Nem tudok segíteni neki tanulni, heti háromszor ügyelek. – Csak egy gépünk van két gyerekre – és én is azon dolgoznék. Néhány szülőnek el-elcsuklik a hangja. A tanárnő kitart. Nyugtat, bátorít. Őt ki bátorítja?
Sokat tanulunk a karanténban.
Legkisebbke például beszélni. A „hájber” és „zúm” (Viber és Zoom) is bekerül a szókincsébe a „pingalló” és „szemügev” mellé. Ha köhint, vigyorogva mondja: „Kolonás vagyok.” Csak én leszek ettől ideges.
Én az elengedésről tanulok a legtöbbet. Siratom mindazt, ami hiányzik. Tanulom a hálát közben. Mégis, meddig bírjuk vajon?
Július. Táncol a napfény a hullámok fodrain. Kacagás hangjai szállnak. Az örökkévalóságról susognak a fák. – Anya, hol az úszószemüvegem? – Ma fagyit eszünk vagy jégkrémet? Bár megállna az idő.
Szeptember. Óvodai beszoktatás. Szülő csak az udvarra mehet, szigorúan maszkban. A gyerekek szaladnak, csúszdáznak, labdáznak. Most még homokozni is lehet. Vajon a gyerekek által kínált homokpogácsát maszkban kell megenni, vagy addig levegyem? Ha puszit adok, levehetem?
Ősz lett. Hűvös van. Kint áll a sor a pékség előtt. – Anya, ugye veszel bolti kenyeret? Az sokkal finomabb… Amíg várok, ránézek a mobilomon a mai járványadatokra. Nem kellene. Sorra kerülök: már megint nem látok bent semmit. Hiába igazítom a szemüvegem alatt a maszkom. Próbálom lefelé fújni a levegőt, úgy egy kicsit jobb.
Az óvodaépületbe már nem lehet bemenni, a dadus kíséri ki a kapun a gyerekeket. Jön, szalad a rózsaszín overallos, ölelném. Ez nem ő. – Jaj, bocsánat, azt hittem, az én gyerekem, csak tudja… párás a szemüvegem a maszktól. Fáj a hiány, a veszteség.
Tudom, hogy szerencsések vagyunk. A szeretteink épségben, a munkánk biztonságban. De a mi kis, személyes hiányaink is már a lelkünket rágják.
Hiányzó találkozások, ölelések, beszélgetések.
Abbamaradt sport, kikopott gyerekbarátság, ellehetetlenült hobbi – van, amit utána sem kapunk már majd vissza. A tervek tervezhetetlensége fáj. Legfőképpen pedig az fáj, hogy elvesztettük a biztonságos világba vetett hitünket – amelyet annyit dédelgettünk. Amelyben annyira biztosak voltunk.
Advent 2020. A Nagylány vakcinát kért karácsonyra és havat. Bár esne a hó… visszaadná nekik a gyerekkort, a kacagást, az önfeledtséget. Fehérre mosná ezt a megfáradt, sötét világot. Lemosna, elfödne mindent: sarat, náthát, fájdalmat, szenvedést… Puha paplanjával betakarná a földben szunnyadó búzát, vetést. Idén már nem látunk havat. Fáj a hiánya.
Mindjárt karácsony. Félhomály. Már megszoktam, hogy nem látok jól, ahogy maszkban-szemüvegben belépek a templomba.
Add, hogy lássak! – gondolom néha mosolyogva, néha könnyezve.
A sötét templomban középen egy üres jászol. Üres. Nagyon üres. Körülötte mécsesek meleg fénye. Eltelik néhány pillanat, mire ráébredek: amit látok, leírhatatlanul gyönyörű. Szétárad bennem a fény melegsége. Ez gyönyörű – pedig amit látok, az nem más, csak egy hiány, egy betölthetetlen hiány. De ez a hiány az élet része. A hiány lehet gyönyörű.
Elázott a maszkom. Párás a szemüvegem.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás