Újabb személyes történetet kaptunk egyik olvasónktól, – aki azt kérte, hogy a cikkben csak monogramját tüntessük fel – amely szépen illeszkedhet az adventi készülődésünkhöz. Tanúságtétel a nehéz hajnali felkelésről, a kísértésről, és arról, hogy milyen felemelő élmény saját magunkat is legyőzni.
Egy decemberi kora reggelen arra ébredtem, hogy esik az eső. Hát kinek van így kedve elindulni rorátéra?! Különben is, voltam tegnap, meg tegnapelőtt is. Akkor ma igazán kihagyhatom. Persze, pont ezért nem kéne megszakítanom ezt a sorozatot. Esőben viszont nem mennék biciklivel, és gyalog több idő. Nem is annyira szeretek egyedül baktatni a sötét utcákon. Hallgatózom egy kicsit, nem kelt -e fel más is a családból, aki velem jönne. Esetleg autóval is el tudna vinni, na úgy igazán nem keresnék több kifogást! Nem, semmi nesz, társra nem számíthatok. Akkor inkább maradok.
De olyan meghitt a gyertyafényes templom! Jó egy misével, elmélyedéssel kezdeni a napot. Felébreszti a szívemet is, nem csak a testemet és a fejemet. Egyáltalán, beindítja a napomat, nem késő délelőtt kászálódom ki az ágyból. De azért az az ágy igen vonzó! És ha kialszom magamat, mégiscsak hatékonyabban megy a tanulás is! Igaz, tegnap pont figyeltem rá, hogy időben lefeküdjek, és most egészen éber is vagyok. De ez nem akadályozna meg abban, hogy perceken belül újra álomba merüljek…
Hátha ma ott lesz a barátnőm is, aki tegnap elaludt. Akkor hogy nézne ki, ha ma meg én nem mennék? Ugyan, hát én is ugyanúgy otthon maradhatok, nem kötelességem miatta menni, nem ígértem meg.
Nézzük csak, kinyitom az ablakot, hogy mennyire esik? Nem is vészes, csak csendesen. Tulajdonképpen szeretem, ha az arcomra szitál. Van egyáltalán még annyi időm, hogy odaérjek gyalog? Már vagy húsz perce itt tanakodom… Ha gyorsan felöltözöm, még éppen!
Rendben, Jóisten, elmegyek, de szeretném, ha mire hazaérek, tudnám, hogy miért volt ma ez különösen fontos. Kérek Tőled valamit, ami nekem szól!
Megérkeztem, időben. A barátnőm is itt van. Következik a szentbeszéd.
„Nekünk is küzdenünk kell a mindennapjainkban a saját hitünkért, komolyan kell vennünk, elszántnak, erősnek lenni! Azt mondhatom, hogy most, kora reggel erős emberek vannak itt a templomban.”
Köszönöm a választ, Istenem!
Cs. L.
hirdetés
1 Komment
Kezdeném azzal, hogy nagyon tetszett a történet.
“milyen felemelő élmény saját magunkat is legyőzni” Már az eleje nagyon jó!
“Kérek Tőled valamit, ami nekem szól!” Következett a szentbeszéd, majd “Köszönöm a választ, Istenem!”
Aki ritkán figyeli önmagát és a környezetét az könnyen beleeshet ebbe a hibába. Aki viszont többet tölt önmaga és mások megfigyelésével az észre veszi, hogy azt tartjuk megerősítésnek amit annak akarunk tartani. Valójában nagyon sok dolog történt a rorátéra menet,mind önmagán kívül mind magában, sőt a pap is rengeteg dolgot mondott még, azonban a tudat alatti, mely birtokolja elménk kilencven százalékát, erre a mondatra rezonált, mert ez foglalkoztatta. Megeshet,hogy sok gyengítő gondolat is elhangzott és valahol, volt ez a kijelentés, tudatalattink ugrott és mi pedig ezt úgy értelmezzük,hogy lám, megjött a válasz. Mert ezt a választ kerestük. Lényegtelen,hogy volt még kismillió más válasz, mi ezt akartuk hallani és meg is hallottuk.
Egyébként nagyon szeretjük Istent befolyásolni, mindenféle dologgal mint ima,kérés,engedelmesség, alázat stb.
Ne menjünk el a “saját magunkat is legyőzni” gondolat mellett, mert ez az egyik kulcsa az életünknek. Erre, sokkal jobban oda kellene figyelnünk, bár én nem legyőzném magunkat inkább irányítanám. Hatalmasat változna a világunk ha önmagunkat jobban előtérbe helyeznénk, persze egészséges keretek között. Nagyon leértékeljük magunkat illetve ha mégsem akkor a sérült énünket erősítjük.