Vendégírás érkezett hozzánk – a szerző kérésére álnéven közöljük személyes gondolatait, amelyek nem feltétlenül teológiai alapokon nyugszanak, néha talán jobban elvonatkoztatnak az adott állomástól, de téged is segíthetnek egyedülállóként megélni a nagypénteki ünnepet.
1. Jézust Pilátus halálra ítéli.
Ítélkezés. Vajon ezért vagyok egyedül? Mert én is mindig ítélkezem? Nem szabadna elfelejtenem, hogy én nem vagyok sem bíró, sem király, sem celeb. Nem úgy kell élnem és döntéseket hoznom, hogy az tetszen a tömegnek. Amúgy is: mi alapján kiabál a tömeg? A felnőtt hitem részévé kell válnia az egyedüllétnek – megélni, döntéseket hozni, szeretni, kapcsolódni. El kell engedni az ítélkezést, a kritizálást, és nem csak amolyan felszínes „Always look on the bright side of life” jelleggel szemlélni az életemet (és másokét), hanem a sok rosszmájúság vagy keserűség helyett igazi pozitívumokat, ajándékokat keresni másokban, magamban.
2. Jézus vállára veszi a keresztet.
Én kaptam a legnagyobb keresztet. Nekem a legrosszabb. Ha nem lennék egyedül, minden könnyebb és szebb és jobb lenne. De valamiért most mégis ezt kell a vállamra vennem. Jézus életében is Isten terve volt a kereszt. Mi lenne most, ha ő nem vállalta volna ezt az egészet?! Ez ad erőt és reményt, ez fényesíti meg ezt a sötét, nehéz utat amin én is járok.
3. Jézus először esik el.
Itt bukok el először az önmegvalósításom útján. Mégsem tudom egyedül elintézni, megcsinálni, megszervezni, megtervezni. Erősnek és keménynek hittem magam, de kénytelen vagyok szembesülni vele, hogy ez nem így van. Talán az elején még könnyebb elesni? Nem tudom. Új az érzés még, nagyon fáj, csalódok magamban, félek, hogy másoknak is csalódást okoztam ezzel az eleséssel. Tovább megyek, de a lendület messze nem ugyanaz. Valahonnan erőt kell majd gyűjteni.
4. Jézus találkozik anyjával.
Pont az első esés után találkozik Jézus az anyjával. Emberi fejjel, szívvel azt gondolom, hogy én ettől még rosszabbul érezném magam. Én szenvedek, ő nézi… Értem élt, végtelen sok áldozatot hozott már értem, és most így kell látnia. Belefér ez a kapcsolatunkba? Mit érezhet most?
Ha pedig netalántán nem lennénk jóban… ott sem lenne? Egy másik anyával most nem is találkoznék? Fájna úgy végig menni ezen az úton, hogyha anyámmal nem látnánk egymást, bármilyen állapotban is legyek. Fontos ez a találkozás, bármilyen is köztünk a hangulat. Ennek a szó nélküli találkozásnak is óriási jelentősége van.
5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet.
És itt az első barátom! Mégsem vagyok teljesen egyedül. Persze én biztos nehezen kérnék segítséget, hiszen bevallani, hogy rászorulok, nem könnyű az emberi egoval. De (szó szerint) hála Istennek, ez is meg van tervezve, Isten viseli a gondomat, segítséget küld. Néha úgy, hogy nem is ismerem aki mellém áll a nehéz helyzetben. Egyszerre vagyok hálás, és önzően vágynám, hogy ugyan, vidd már még egy kicsit kérlek. De közben tudom, hogy ez most az én keresztem. Visszaveszem tőle, vagy épp ha már nem bírja, szomorúan visszaadja. Így könnyebben megyek tovább, enyhült a fájdalom.
6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.
Úgy látszik, tényleg nem vagyok teljesen egyedül. Vajon hányszor nem veszem észre a kendőket? Vagy kerestem lepedőt, törölközőt, takarót, mert nem volt elég egy kis kendő? Hány Veronikát utasítottam el? A tanítványokat nem látjuk nagyon a történetben – talán nekem sem csak szűk körben kéne gondolkodnom, amikor szenvedek. Kilépni a megszokott körökből, Veronikákat keresni. Felfedezni, hogy a kendő lehet nagyobb bármilyen lepelnél, ha segítő szándékkal nyújtják.
7. Jézus másodszor esik el.
Segítség ide vagy oda, megint elestem. Pedig azt hittem, hogy egyszer is sok volt megélni a szégyent, a gyengeséget, a bénázást, a rossz döntéseket. Bíztam benne, hogy többet nem fordul elő, de újra itt vagyok a porban. Ha Jézus annyiszor esett volna el, mint mi, biztos nem 14 stáció lenne a keresztút. De minden esése segít az én minden esésemnél, hogy felkeljek. Az Isten fia ennyire hasonlóvá vált hozzánk, hogy kétszer is elesett, szenvedett az elesésektől, de kétszer is felállt.
8. Jézus szól a síró asszonyokhoz.
Síró asszony vagyok? Drámázok… hisztizek… nem látok túl a jelenen… elfelejtem Isten ígéreteit és a jövendöléseket… én sírok, pedig Jézusnak azért kicsit rosszabb, valljuk be…
Engem siratnak? Szomorúan néznek rám, hogy még mindig egyedül vagyok… nem értik… imádkoznak is értem, sokat…
A sírás jó, a sírás érzelmeket jelent. Sírni, azt néha kell. De a sírásban is ott van a remény, és Isten mély vigasztalása. Az egyedüllétet nem szabadna drámaként megélni, hiszen ez nem magány, mert az Isten ezen az úton is kísér.
9. Jézus harmadszor esik el.
Most tényleg? Hányszor esünk még el, Jézus? Hányszor nem követlek Téged, hányszor döntök rosszul, meddig tart még ez? Gyengülök, minden esésemnél nehezebben hiszem el, hogy van értelme ennek az egésznek. Hullámzik a hangulatom: néha jó egyedül, azaz Veled menni az úton, de néha azt érzem, hogy elborít a sötétség és a kísértések.
Legyél velem, Jézus, mert én nem csak háromszor esem el, és nem is vagyok olyan erős, mint Te. Csak Veled lehetek erős, ha bennem vagy.
10. Jézust megfosztják ruháitól.
Nem volt elég háromszor elesni, a ruháimtól is megfosztanak. Talán fizikailag én is megéltem már, hogy hagyom magam megfosztani a ruháimtól? És ezáltal rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülök… feltárom magam, megnyílok, rosszkor, rossz helyen.
Mennyire kell vigyáznom a méltóságomra! A testemre!
Aki előtt ruha nélkül mutatkozunk, ahhoz nagyon közel kerülünk. Jézussal ez történt: nagyon közel került hozzánk, a világhoz. Megmutatta a teljes, hűséges önmagát, a bizalmába avatott, nem voltak titkai. Ezt egyedülállóként Felé kell viszonozni, előtte kell megnyílnom, előtte kell őszintén, „csupaszon” jelen lennem.
11. Jézust keresztre feszítik.
Szeretem, hogy a keresztút stációi jelenidőben vannak megfogalmazva. Nem szimplán visszaemlékezünk, hanem átéljük. És nincs is ott a mondatban, hogy ki feszíti keresztre? Az most lényegtelen. Így tudok jobban belehelyezkedni. A bűneimmel én is köztük vagyok, az én életemért is halt meg a kereszten.
Belegondolok, hogy hányszor vagyok én az, aki aktív résztvevője a fájdalomokozásnak. Szavaimmal, tetteimmel, mulasztásaimmal, vagy épp a gondolataimmal, amik aztán teremtő erőként sokszor megvalósulnak.
12. Jézus meghal a kereszten.
Most mit csináljak? Jézus meghalt. Ki volt ő nekem? Elég közel voltam hozzá? Már nem tudok Tőle kérdezni… Már nem tudok vele imádkozni, vele örülni, vele járni. Meghalt. Közel jön a veszteség, a hiány, az elmulasztott lehetőségek.
Amikor Jézust gyászolom, tudom, hogy mekkora áldás és ajándék, hogy Ő mégis köztünk maradt! És közben tudatosítom magamban: minél felnőttebb, idősebb vagyok, annál többen fognak meghalni a környezetemben. Fontos emberek: a nagyszüleim… a szüleim… barátok… A halál tudatosítása a hitem fontos része, és a hitéletem fontos eleme lehet, hogy – bár nem állandó félelemben vagy görcsben, de – a jelenben a tőlem telhetőt megteszem a közeli rokonokkal, közel kerülök hozzájuk, rendezem a vitáimat. Az ő haláluk más lesz, mint Jézusé.
13. Jézust leveszik a keresztről.
Elképzelhetetlen feladat és érzés lehetett azokban, akik levették azt a megroskadt, meggyötört testet a keresztről. Vajon a határán voltak annak, hogy minden elveszett? Vagy még volt bennük egy csepp remény? Újra közel kerültek Jézushoz, a megtört, halott testhez. Ami nekem az áldozásban erőt és békességet adó megtört testet jelenti, az akkor talán a teljes reménytelenség (szó szerinti) megtestesítője volt.
14. Jézust sírba teszik.
Az utolsó lehetőség, hogy Jézusra nézzek. Egyedül marad a sötét sírban. Az élet megy tovább, a tanítványok teljes kétségbeesésben, gyászban, csalódottságban vannak. Ha ez lenne az utolsó állomás, most nem lennénk itt mi sem. A tanítványok még pár évig tovább vittek volna egy-két jézusi mondatot, erkölcsi tanítást, aztán a világtörténelem valamerre folytatódott volna.
Ma ezt a gyászt élem meg. Hogy Jézus egyedül maradt, egyedül hagyott minket is. Egy óriási kő választ el minket, no meg maga az élet, ami bennem még lüktet, Benne már nem. Próbálom ezt a gyászt megélni, és végtelen hála tölti el a szívem, hogy valamiért nem megy tökéletesen, valamit még azért csak várok ebben a nagy magányosságban és szomorúságban.
Ellinor
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás