Kivétel nélkül mindannyiunkat érint a helyzet, amely kürülvesz minket. A folyamatos bezárások után akkor döbbentem rá, hogy mekkora a baj, amikor bejelentették, hogy a nyilvános szentmisék, istentiszteletek is felfüggesztésre kerülnek vasárnaptól. Ami eddig természetes volt, az most megszűnik és sosem lesz olyan, mint eddig.
Még akkor is, hogyha tisztában vagyok vele, hogy szükség van erre az intézkedésre a megelőzés és a fokozott elővigyázatosság érdekében, belehasad a szívem. Hiszen ez egy olyan mély fájdalom, amelyet nem az értelem irányít, hanem a szív. A szív, amely vágyódik Isten után, a szív, amely úgy érzi, hogy a számára legnagyobb és legértékesebb kincset kell nélkülöznie, az Oltáriszentséget. A szív, amely tudja, hogy nem a szentmise az egyetlen mód arra, hogy Istennel találkozzon, mégis ez a legünnepélyesebb, legmagasztosabb az összes közül. A szív, amely bár tisztában van azzal, hogy Istent nem csak a szentáldozással tudja befogadni, mégis összeszorul a gondolattól, hogy vasárnaptól ezt nélkülöznie kell. Vagy legalábbis, nem olyan módon részesülhet belőle, ahogy azt eddig megszokta. Mert ezután minden más lesz…
Minden más lesz pozitív és negatív értelemben egyaránt, bár az már egyénfüggő, hogy ki miként és hogyan éli meg. Hiszem, hogy Isten nem fordul el tőlünk, meghallgatja az imáinkat és a zárt templomajtók helyett apró kis ablakokat nyit ki. Lehetséges, hogy ezek a kis ablakok pont a szobánk ablakai. Vagy éppen a szívünké.
Amely talán nyitottabbá válik Istenre, mint valaha.
Talán most sokkal inkább elgondolkodunk az életünkön és az eddigi Istennel való kapcsolatunkon. Felismerjük, hogy sokszor felszínesek voltunk. És megszokásból mentünk templomba, álltunk be az áldozók sorába. Hiszen mi sem természetesebb annál, hogy minden vasárnap részt vegyünk a szentmisén, időnként meggyónjunk, és rendszeresen áldozzunk. Az életünk szerves részét képezték ezek a dolgok, és most egyik pillanatról a másikra el kell hagynunk. És meg kell állnunk elgondolkodni… elgondolkodni azon, hogy valójában mennyire volt őszinte az eddigi Istenkapcsolatunk? Igazán szívből jött, vagy csak megszokásból, esetleg családi „nyomás” hatására? Mennyire fogtuk fel, hogy valójában Kivel találkozunk? Mennyire volt mély a bűnbánatunk?
Könnyen megesik, hogy rádöbbenünk arra, hogy bizony többször is beleestünk abba a hibába, hogy túlságosan természetesnek vettük ezeket a lehetőségeket. Azokat a lehetőségeket, melyeket Isten felkínált számunkra, de nem megfelelően éltünk vele. Hisz nem rendült meg a szívünk minden egyes alkalommal, amikor szentáldozáshoz járultunk, sokszor fel sem fogtuk, hogy valójában Ég és Föld Ura, a Mindenható Istennel találkozunk, mi törékeny porszemek. Hiszen sokszor sokkal inkább a gondjainkon agyaltunk közben, vagy bármi máson, és nem tudtuk kiüresíteni a lelkünket, nem tudtunk félretenni minden mást és igazán Istennek adni azt az időt. És nem tudtuk felfogni igazán, hogy ez egy ajándék, a Jóisten egyik legnagyobb ajándéka. Azt meg végképp nem, hogy ez mekkora ajándék.
Egyszer valaki azt mondta, hogy minden szentáldozást úgy kell felfogni, mintha az lenne az utolsó. De az emberi agyunk bele se gondolt, hogy egyszer tényleg eljöhet az a pillanat, ami az utolsó. Még akkor is, hogyha csak egy ideig – reméljük, ez az idő minél inkább lemérséklődik, és imádkozzunk is ezért – de mégis ez most az utolsó.
Minden más lesz ezután. És talán sokkal mélyebben fogunk találkozni Istennel, mint valaha, hiszen, ha mélyebben magunkba nézünk és átvizsgáljuk a lelkünket, az Istenkapcsolatunkat, és ha ettől megrendül a szívünk, akkor ezután biztos, hogy megrendültebb lélekkel fogjuk betenni a lábunkat a templomba, amikor újra lesz lehetőségünk rá. Sőt, már most is sokkal mélyebb hitre és bizalomra ösztönöz a helyzet, mint valaha, hiszen felismerjük a kicsinységünket, tehetetlenségünket és azt, hogy mennyire Isten kegyelmére vagyunk szorulva.
Most kicsit hamarabb jött el a nagyhét, átvitt értelemben. Hamarabb jött el a nagycsütörtök, az utolsó vacsora ünnepe. Az utolsó lehetőség, amikor még élhetünk a szentáldozás ajándékával. És kicsit hosszabb lesz a nagypéntek, nem csak egy napig fog tartani. És nem tudjuk, mikor fog eljönni a húsvét.
De hogyha eljön, akkor biztos igaz, hogy sokkal másabb lesz, mint az összes eddigi húsvétunk, amit megéltünk.
Jézus sosem hagy el minket, bármennyire is talán most a hiányát fogjuk érezni, még közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Hogy is tudnánk emberi eszünkkel azt felfogni, hogy az Isten milyen kegyelmeket tartogat számunkra? Sosem tudjuk igazán kiismerni az útjait, de az biztos, hogy nem hagy kegyelmek nélkül és sokat tanulhatunk ez idő alatt. Talán többen fognak megtérni. Talán mi magunk, akik megtértnek érezzük magunkat, újra megtérünk, egy sokkal mélyebb hitre felhagyva a természetességgel.
Az idei nagyböjt másabb, mint az eddigiek. Mindenféle értelemben. De a legnagyobb megpróbáltatások közepette érezhetjük leginkább Isten közelségét. Most tényleg a szívünk legmélyén kell megtalálnunk Őt, levetve minden álarcot. Talán előfordult már olyan, hogy a szentmisére, szentgyónásba, szentáldozásba menekültünk önmagunk és Isten elől is, még akkor is, hogyha ez ellentmondásnak tűnik. De Isten most arra hív, hogy most igazán a szívünk legmélyén is megtaláljuk. És talán még nagyobb hitre van szükség ahhoz, hogy elhiggyük, hogy az internetes, illetve TV-s szentmise közvetítéseken keresztül is ugyanúgy tud munkálkodni bennünk, annak ellenére, hogy fizikailag nem vagyunk jelen. És még nagyobb hit szükséges ahhoz, hogy a lelkiáldozás kegyelmeit be tudjuk fogadni, mintha azt valóságosan tennénk.
Amikor majd vége lesz a veszélynek, és újra lehetnek nyilvános szertartások, az sem lesz már olyan, mint eddig.
Pozitív értelemben.
Nagy Barbara
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás