Szia, introvertált vagyok. Ez nem egy betegség vagy anomália, ez a személyiségem. A definíció szerint a saját fejünkben élünk, és csak úgy tudjuk feltölteni az energiaszintünket, ha egyedül vagyunk. A szociális interakciók elfárasztanak és leszívnak minket, és szükségünk van csendre és magányra, hogy újra emberek legyünk. (Molnár Dorka írása a Globális Világ-on jelent meg.)
Szóval a nagy probléma, hogy legtöbbször arrogánsnak tűnünk, mintha azért nem szocializálódnánk másokkal, mert azt hisszük, hogy jobbak vagyunk nálunk. Azonban valójában küzdünk azzal, hogy jó benyomást keltsünk, hogy fenntartsuk a beszélgetést, hogy extrovertáltnak tűnjünk, és nem szeretnénk megtapasztalni ezt a szorongást, pláne nem kivetíteni másokra, szóval inkább magunknak maradunk. Az emberek megtöltik a hallgatásunkat a saját interpretációikkal, mert nem tudnak mit kezdeni a definíció teljes hiányával, szóval ránk nyomják a “nagyképű” vagy “félénk” címkét.
Nem vagyunk depressziósak, félénkek, undokok, vagy antiszociálisak – a legtöbbünk legalább is. Azok vagyunk, akik vagyunk, nem kell többet beleképzelni.
Ha folyamatosan mély vízbe dobnak, mielőtt energiát gyűjthettünk volna előtte, vagy olyan környezetben kell léteznünk, ahol nem értenek meg minket, komoly szorongásos betegségeket, pánikrohamokat, vagy egyéb fizikai tüneteket is kifejleszthetünk.
Nem mindegyikünk otthon ülő típus, van, aki rendkívül társaságkedvelő (mint például én is), csak gyakorlás kérdése. Rá kell kényszerítenünk magunkat, hogy elhagyjuk a lakást, csak hogy elkerüljük, hogy a könyv összes kifogását felsoroljuk ennek elkerülése érdekében. Veszélyes spirál ez, ami könnyen beszippant, van, aki azért nem hagyja el a kuckóját, mert már teljesen elszokott tőle, és azért szokott el tőle, mert soha nem indul el.
Túlgondolunk és túlanalizálunk sok mindent, mert túl sok időt töltünk el a fejünkben.
Megfigyelők vagyunk. Felmérjük az új szituációkat és embereket, akkor kezdünk interakcióba lépni, ha már mindent helyére tettünk a fejünkben. Általánosságban csak akkor vagyunk elemünkben, ha minden otthonos és jól ismert.
Néha nagyon csendesek vagyunk. Nem azért, mert rossz kedvünk, vagy valami problémánk van. Valaki mellett csendben lenni a komfort legmélyebb szintje számunkra. Ne piszkálj, vagy csinálj viccet belőlünk, emiatt kell mindenféle kitalált fejfájással és egyéb kifogásokkal előjönnünk minden alkalommal. A csend jó dolog, rendben?
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás