Véletlenül a madagaszkáriak miséjére mentem el – életreszóló élményben lett részem

Akkor kezdtem gyanút fogni, hogy a római kiküldetésem utolsó napján egy különleges közösség szentmiséjére csöppentem, amikor felfedeztem, hogy rajtam kívül egyetlen fehér ember van az örök város egyik kis templomában. Ő is meglehetősen zavart fejet vágott, majd két perccel később a nyitóéneknél már a tekintetemet kereste kissé kétségbeesetten, hátha pontos felvilágosítást tudok neki adni, hogy mi is történik valójában. Valószínűleg én is így nézhettem ki, mert tekintetünk találkozásától inkább megijedt, mintsem megnyugodott.

Amit láttam ekkor az a következő volt: egy szintetizátor és egy hagyományos afrikai hangszer kíséretében belibbent három pap, akik meglehetősen magabiztos mozgáskultúrával jobbra-balra lépegetve énekeltek egy számomra addig teljesen ismeretlen nyelven, míg a négy családból álló, 25-30 főből álló “tömeg” lelkesen kapcsolódott be. Kivéve, én meg a másik eltévedt ember, akik cövekként álltunk a körülöttünk mosolygók között. Vendégként kerültem egy vendégközösség vendégszerető szentmiséjére.

A végtelenül kedves emberek hamar észlelték, hogy kissé elveszettnek érzem magam közöttük, ezért kezembe nyomták az “Adoremus” helyi változatát, abban bízva, hogy majd ezáltal követni tudom a történéseket. Az alábbi részre mutattak:

Oia e e e eia ! Kyrie eleison !
Tompo ô, Tompo ô, mamindra fo aminay.

Az első sorral nem sok gondom volt, a második már kissé faramucibb, de legalább gyorsan ellenőrizhettem, hogy honnan származnak a szentmisére összegyűlt emberek: meglepetésemre a malgas nyelvet dobta ki a fordító, innen pedig már tudtam, hogy Rómában a madagaszkári közösség vasárnapi szentmiséjén veszek részt. A csodálkozásomat csodálat váltotta fel: egy nyolcezer kilométerre élő nép néhány tagja saját anyanyelvén dicsőítheti Istent, imádkozhat otthon lévő szeretteiért, és én jelen lehettem ezen a különleges eseményen. 

Elhatároztam, hogy elismerésem jeléül, semmiképp sem keresek másik szentmisét, lesz ami lesz, én ezen a vasárnapon a madagaszkáriak istentiszteletén veszek részt. Így lehetett ezzel a másik fehér ember is, aki azonban a hívek könyörgésénél feladta és kisétált, alighanem azért, mert ekkor már másfél óra telt el a szertartás kezdete óta. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a prédikáció kereken egy órán át tartott, amelyet olyan elemek tarkítottak, mint sikító hangon lévő fohászkodás, ugrálás, és valószínűleg remek kiszólások, mert az egybegyűltek hangosan nevettek olykor. Remek beszéd lehetett, legalábbis ezt láttam a szomszédomon, aki néha akkorákat hahotázott a beszéd közben, hogy én is akaratlanul elnevettem  magam – ekkor reménykedve fordult felém, hátha félóra alatt megtanultam malgasul, tekintetére zavartan megkomolyodtam. 

Csodálatos volt megélni, hogy minden kultúrális különbség ellenére ez a szentmise pontosan ugyanannyira értékes, mint az otthoni, hogy ugyanaz az evangélium hangzik, és legfőképpen, hogy ugyanúgy ott van Krisztus a maga valóságában. Valóban megtapasztalhattam, hogy Krisztus egyháza egy testből áll! 

A leghihetetlenebb pillanatok a Miatyánknál következtek: én épp “leleményesen” a plafont bámultam, amikor megfogták a kezemet, és már azon kaptam magam, hogy énekelve, táncolva imádkoztuk a legszentebb imát. A táncolás persze erős költői túlzás volt, az én esetemben abból állt, hogy hol balra – hol jobbra tologattak kedvesen, én meg mosolyogva és őszinte meghatottsággal vettem részt ebben a rituáléban. Befogadtak a kis közösségükbe, nem kérdezték, hogy kerülök én oda, mit akarok, egyszerűen csak örültek annak, hogy ott vagyok. 

Jó érzés volt imádkozni értük, és talán közülük is néhányan elmondtak egy imát azért a fiatalért, aki hol zavartan, hol kuncogva, de leginkább meghatottan odakeveredett közéjük ezen a vasárnapi délelőttön. Hálás vagyok ezért az élményért, ezért a megtapasztalásért!

Isten áldja Madagaszkárt!

Martí Zoltán

Fotó: Twitter/Edward Pentin – illusztráció, Ferenc pápa madagaszkári látogatásán készült

hirdetés