A legtöbb ember ragaszkodik valamihez… egy tárgyhoz, egy szokáshoz, valamilyen napi rutinhoz, színhez, ételhez vagy egy másik emberhez. Sokszor ezzel a ragaszkodással nincs semmi gond, és jó irányba tereli az életünket, viszont az is előfordul, hogy bizony inkább a kárunkra van…
Magamon azt veszem észre, hogy ha valamihez vagy valakihez elkezdtem különösképpen ragaszkodni, az leginkább egy jelzés arra, hogy valami hiány van az életemben.
Ha túlzottan ragaszkodom a reggeli kávémhoz, akkor valószínűleg egy ideje már nem alszom jól, azaz alváshiányom van, vagy függő lettem. Ha ragaszkodom egy bizonyos szintű napi figyelemhez, akkor valószínűleg sokat posztolgatok, és várom a lájkokat. A telefonom nélkül egy lépést sem teszem, mert ki tudja, hátha fontos vagyok valakinek, és ír nekem, vagy felhív. Hiszen figyelem vagy szeretethiányom van. Döntések, amelyek legtöbbször nem tudatosak, és nem is visznek előrébb.
Persze ragaszkodhatunk jó dolgokhoz is, ami nem hiányra utal: mint például a napi ima, rendszeres testmozgás, egészséges táplálkozás, rendszeres olvasás… Ragaszkodunk a házastársunkhoz, hiszen fogadalmat tettünk. Ragaszkodunk Istenhez, hiszen még ha nehéz körülmények között vagyunk is, tudjuk, hogy Ő jó. Ezekben a ragaszkodásokban a közös, hogy tudatos döntést hoztunk mellettünk, mert tudtuk, vagy tudjuk, hogy ez a jó irány, ez viszi majd előrébb az életünket.
A legnehezebb ragaszkodásaink a kapcsolatainkban vannak. Ragaszkodunk emberekhez, mert a családtagjaink, barátaink, ismerőseink, akiktől szeretetet kapunk, és akiknek szeretetet adunk, persze sokszor kisebb-nagyobb zökkenőkkel. Viszont fontos észrevenni azokat a kötődéseinket, amelyek miatt kevesebb időt fordítunk Istenre, és amelyek miatt elveszítjük a saját identitásunkat. Ha valakihez túlzottan ragaszkodunk, lehet hogy igazából azt az űrt igyekszünk betölteni, amit az okoz, hogy nem töltünk elég időt Istennel.
hirdetésEgy emberi kapcsolat sem lehet fontosabb a Jézussal való kapcsolatnál.
Egy emberi kapcsolat sem tehet kárt az Istennel való kapcsolatban.
Fontos a határaink tartása, minden értelemben. Tudni mit engedünk meg magunknak, és mit a másiknak. Mi az, ami alázat, és mi az, ami már szimplán csak arról tanúskodik, hogy nem tudunk kiállni magunk mellett? Mi az, amivel segítünk a másikon, és mi az, amivel igazából csak a lelkünket nyugtatjuk meg? A keresztény élet nem egyenlő azzal, hogy birka mód élünk, és mindenki kénye-kedvének kiszolgáltatjuk magunkat.
A keresztény élet arról szól, hogy tudjuk kik vagyunk: a világ teremtőjének gyermekei. Ez az identitásunk. A keresztény élet szolgálattal jár, és alázatot követel. A keresztény élet elhívással jár, és sokszor szenvedéssel. A keresztény életben sok lemondással és nehézséggel szembesülünk, ugyanakkor sok örömmel és kellemes meglepetéssel is.
Ezzel együtt a keresztény élet origója Jézus Krisztus, és ezt a helyet soha senki és semmi nem veheti el tőle.
Bartos Lídia Lelle
hirdetés
