Eléggé zavar, hogy az imaéletem nem olyan, mint azt szeretném, nehezemre esik reggel meg este Istenre figyelni, rászánni az időmet. Reggel, amikor felkelek, akkor már az jár a fejemben, hogy mit veszek fel, mit fogok enni, mennyi időm van még indulásig. Este meg hullaként dőlök be az ágyba.
Sokat töprengek rajta, hogy mit lehetne csinálni. Az nem ment, hogy korábban keljek, és este bármikor kezdtem bele az imába, egyszerűen lecsukódtak a szemeim. Aztán azon kaptam egyszer magamat, hogy amikor megyek a suliba – később munkába, azalatt az idő alatt úgymond nem történik semmi. A villamoson túl nagy tömeg volt ahhoz, hogy olvassak vagy tanuljak, vagy sokszor túl rövid volt ahhoz az út, hogy igazán bele tudjak mélyedni egy regénybe. Elkezdtem ezt az időt felhasználni. (Megdöbbentő, hogy 5 villamosmegálló alatt el lehet mondani egy tized rózsafüzért például.) De most, amikor gyalog járok dolgozni, most is olyan jó úgy indítani a napot, hogy negyed órát Istennel vagyok, és egy ilyen megszentelt idő után érek be a munkahelyemre.
Én a saját szavaimmal szeretek imádkozni, de a végén majdnem mindig elmondok egy Miatyánkot meg egy Dicsőséget. Egyik nap kicsit elcsúsztam az imával, és már a munkahelyemen, az épületben voltam, de gondoltam, egy Miatyánkot még elmondok. Hihetetlen, de a lépcső aljától a tetejéig pont be tudtam fejezni. Azt hiszem, a Jóistennek akár ez a gyors Miatyánk is elég, és tényleg csak pár másodperc.
hirdetésArra hívlak, hogy (akár holnap) próbáld ki, hogy a munkahelyedig vagy az iskoláig hány Miatyánkot tudsz elmondani! Nem verseny, nem az a lényeg, hogy gyorsan mondd, hogy minél több legyen, hanem az, hogy felfedezd, hogy ez a látszólag üres és/vagy rövid idő is megszentelhető.
Nagy szerencséje van azoknak, akik sokat utaznak.
Hiszek a „röp-ima” erejében!
hirdetés
