A Sorsfonalak podcast adásában Lackfi Jánossal, Kossuth- és József Attila-díjas költővel, íróval, valamint Sipos József növényorvossal beszélgetett Kisfaludy Nóra arról, milyen volt az életük a halál közelében. Őszintén vallanak hitről, Istenbe kapaszkodásról, nehézségről és továbblépésről.
„Miért vagyunk a világon?”
A beszélgetés elején a mindannyiunkat foglalkoztató kérdés,ó merült fel: miért vagyunk a világon? Lackfi János rávágta: „egyszer élünk, de akkor örökké. Ez a katolikus változatú válasz. Ez az én hitem is, hogy nem annyi az életünk, amennyi idelenn megadatik, mert a végén tényleg a Jóisten ölelésébe hullunk bele, ha oda igyekszünk. De ez már egy filozófiai, teológiai vég. Nyilvánvalóan addig is vannak dolgaink, amelyeket el kell végezni.”
Sipos József a nagyszülei tanácsát említette, amelyben arra kérték őt, legyen alázatos a Jóisten felé, az emberekkel és a termőfölddel szemben, illetve hogy a kapott talentumait gyarapítsa és adja tovább. Majd így folytatta: „az ember sokszor elgondolkodik, amikor a mindennapokat éli, tervez, alkot és azt gondolja, övé a világ és erős. De amikor jön egy útkereszteződés, amelyből az én életemben több is volt, elgondolkodtam a kórházi ágyon, a lemeztelenedés állapotában, hogy mi az élet értelme.
A válasz, hogy az élet számomra, számunkra ajándék, amely nagyon érzékeny és sérülékeny. A legnagyobb erőt ezekben a helyzetekben számomra is, gyerekkoromtól kezdve az élő Krisztus jelenléte adta, amely a hitből fakadt, hogy túl tudjak lépni a nehézségeken.”
A növényorvos kitért arra is, hogy a halál közelében nem azon gondolkodott, hogy mit alkotott, mi történt vele, hanem hogy van-e még jövője, reménye.
hirdetés„Hálát adtam, mert nagyon fontos a hála, hogy van új reggel. Van lehetőségem. Nemhiába mondja az ima is, hogy: hálát, adok, hogy itt a reggel, hálát adok az új napon…
Abban a hálában benne van minden!” – zárta gondolatmenetét mosolyogva.
Lackfi János mesélt stroke-járól és a nemrégiben átélt szívrohamáról
„16 éve volt egy enyhe lefolyású stroke-om, amely beszédzavarral járt. Író emberként gondolkodtam a mentőautóban, hogy vajon az lesz-e, hogy: Jani bácsi kapálgat a kert végében szótlanul, bár valamikor író volt, de „hűtlen lettek a szavak” -, ahogy Babits mondaná” – idézte fel némi szarkazmussal emlékeit. Elmondta, hogy bár nem tudta, mi lesz és meddig fog tartani, nagy derűt érzett. Leginkább a családja és gyermekei helyzete aggasztotta, de ezzel kapcsolatban is volt benne megnyugvás:
„Hogyha most el kell mennem, a Jósten fog róluk gondoskodni” – vallotta a költő.
Hála Istennek néhány nap után visszatért a beszédkészsége. Háziorvosa szerint az esete egy görbe estéhez hasonló, ahol egy rekesz sör után pár millió agysejt távozott a fejéből. Az író egy vicces történettel is szemléltette, hogy mennyire örült az új esélynek: „visszamentem focizni, rúgtam négy gólt, mire a fiúk azt mondták, ők is kérnek ilyen stroke-ot.
Annyira nagy lelkesedés és felszabadultság volt bennem, hogy tényleg visszaküldtek!”
A költő elmesélte, mi történt azon a karácsonyon, amikor szívrohammal szállították kórházba: „két és fél éve volt egy szívrohamom, karácsony szent napján, december 24-én. Szokták mondani, hogy Isten nagyon szép ajándékokat ad, de a csomagolópapír néha rettentően csúnya, amibe beletekeri. A szívroham egy drasztikus csomagolása volt annak a sok-sok ajándéknak, amit annak révén kaptam meg. Éppen írtam egy karácsonyi népdal-variációt, hogy az esti családi műsorunkon majd elénekeljük. Majd átöltöztem pizsamából ruhába, és furcsa izomlázszerűt éreztem. Azt gondoltam, az előző napi hóemberépítés miatt van. De a következő rész már félreismerhetetlen volt: mintha valaki kis traktorral rátolatott volna a mellkasomra, a bal karomat meg másvalaki diszkréten megpróbálta volna letépni. Ez nagyon klasszikus szívrohamtünet-együttes volt. Ledőltem az ágyunkra és szóltam a családomnak, hogy baj van. Ott voltak velem ők is” – emlékezett vissza Lackfi.
Elmondta, hogy a legkisebb lányát – bár inkább elmenekült volna a látvány elől, hiszen nagyon ijesztő volt – ő megkérte, hogy maradjon. Szerette volna, hogyha el kell mennie, akkor a családja körében legyen.
„Bocsánatot kértem tőlük is, mindazért, amit elrontottam és rosszul tettem, amivel megbántottam őket. A Jóisten elé is odatettem az életemet”
– mesélte a Kossuth-díjas író, aki azt érezte, hogy 50% esélye van annak, hogy túléljen. Ezt később az orvosok is alátámasztották.
Utólag a hála lehetőségéért is hálás. Nem volt benne szemrehányás Isten felé: „egy természetes folyamata ezeknek a drasztikus betegségeknek, hogy nagyon sokan a keserű harag stádiumába kerülnek, hogy miért engedi ezt Isten, miért velük történik és nem a gonoszokkal. De én végtelenül hálás voltam, annyit utaztam, dolgoztam, alkottam, szerettem, hogy 3 életre is elég másnak, vagy 3 élet alatt sem jut. (…) Nyilván csomó mindent szeretnék megcsinálni, de ha menni kell, akkor menni kell.”
Sipos József négyszer volt már a halál közelében
A növényorvos a visszaemlékezés elején Pilinszky Jánostól idézett: „minden elvétetik, és mégis minden megadatik” – majd így folytatta:
„Ha visszagondolok az életemre, mindig voltak állomások, útkereszteződések. Sokáig nem értettem, hogy ezek milyen célból érkeznek elém. Mindig a szenvedés foglalkoztatott, hogy miért van szenvedés, mit ad az? Miért kell szenvedni, amikor a boldogságról, a szeretetről és örömről tanítanak?”
Sipos József életmódjára nagyon nagy hatással volt a H1N1 nevezetű betegség (influenzavírus egyik altípusa– a szerk.), melynek következtében majdnem meghalt. A szegedi klinikára került, ahol az intenzív osztályon különböző betegek feküdtek körülötte. „Elkapott a remegés, hogy mi lesz velem?”
A tüdejére vizenyő húzódott, valamint magas láztól szenvedett. Az akkori betegségből nagyon sok szövődmény maradt hátra, amelyek törést okoztak benne. „A fájdalom, a szenvedés megtöri a testet. A test be tud gyógyulni, de a lélek lassabban gyógyul” – fejezte ki magát az agrármérnök. „Ennek a lélekben történő átgondolásnak, gyógyulásnak nagyon hosszú útja volt. Vajon mit akart nekem ezzel tanítani a Jóisten?” – tette fel a kérdést, melyre válaszul később az adás során elmondta, milyen következtetést vont le.
Nagyon szereti a természetet, a lovaglást, ám 2016-ban egy nagy lovas baleset érte. Miután az állat ledobta a hátáról, összeroppant a négyes és ötös hátcsigolyája. A baleset utáni időszakról így mesélt: „a bénulás határára kerültem és hosszú rehabilitáció volt, hogy én most itt ülhetek. Ott is elgondolkodtam, amikor mozdulatlanul kellett feküdni a kemény ágyon, hogy:
„Józsi, Józsi, mire nem figyelsz? Milyen hangokat nem veszel észre? Miért nem merülsz el a csend világában? Miért nem hallod meg azt, amit meg kellene? Megfogadtam, hogy majd változtatok.”
Egy évvel később este Lajosmizse felé közeledett fáradtan, mikor autóbalesetet szenvedett. „Nem én okoztam. Meghaltam az autópályán, meghaltam és úgy hoztak vissza a klinikai halálból. Ott egy olyan élményem volt – ha szabad élménynek mondani –, amely az életemre meghatározó hatással volt. Mégse tanultam belőle, mert vittem tovább a lecsendesedés, a rohanás kérdését” – emlékezett vissza Sipos József.
Elmondta, hogy Isten ezután is újra és újra szólt neki, hogy nem jó úton jár, barátok, sőt még egy püspök is figyelmeztette őt, hogy nem lehet feszegetni a határokat.
„Mintegy végső állomásként megszorította a szívemet” – mondta, majd Lackfi János korábbi megéléséhez nyúlt vissza a szívrohama tünetei kapcsán.
A beszélgetésből kiderült, az eset nagyon friss, hiszen nagyjából egy hónappal az adás előtt történt: „Féltem, hogy nem tudok ide eljönni, fogunk-e még találkozni, hogy mi az én utam? Most egy óriási útkereszteződésbe érkeztem” – zárta visszaemlékezését a növényorvos.
„Miért engedte meg Isten?”
,,Ez szelektíven szokott elhangozni, mert amikor kilövünk egy rakétát és landol a Marson, akkor sosem tesszük fel ezt a kérdést. De amikor kitör egy háború, ahol ugyanúgy mi lőjük ki a rakétát, akkor feltesszük, hogy miért engedte meg Isten.
Amikor megdicsőülés van, akkor az ember dicsőül meg, de amikor galiba van, amit általában mi okozunk, akkor rögtön előrántjuk Istent, mert hát Ő a felelős…’’
-kezdte Lackfi a válaszadást.
A költő szerint az Isten teremtette világban vannak törvények, melyekre figyelemmel kéne lennünk. Példának a gravitációt is említette, amelynek következtében leesik a pohár: „nem az Isten ejti le, hanem én. Persze olykor vannak titkok, hogy miért történik valami.” A szenvedés értelmére vonatkozóan egy maratonfutóra hivatkozott: „szerintem önmagában a szenvedésnek nincsen értelme, de kevés olyan értelmes dolgot tudok mondani, amihez ne lenne szükség némi szenvedésre. Tehát, ha valaki meg akar szülni egy gyermeket, valószínű, hogy nem ússza meg anélkül.”
Lackfi János olyan helyzeteket is említett, amikor nem értjük a miérteket, vagy azok el vannak rejtve előlünk. Ezeket a Szentírásra hivatkozva azzal magyarázta, hogy Isten gondolatai nem azonosok a mieinkkel. „A mi szemhatárunk a biológiai, fizikai életünkig terjed” – mondta, majd említette, hogy ez például azt jelenti egy gyermek halála esetén, amely egy szörnyű tragédia, hogy a szülő azt gondolja, mindennek vége. „De nem, hanem ott kezdődik minden a Jóisten ölelésében, annak a gyermeknek az élete is ott kezdődik. Számomra is újrakezdődik az életem, ha rá tudok állni fokozatosan, hogy azzal a gyermekemmel nekem is van további életem és közösségem. Attól függetlenül, hogy most és a következő években nem tudom megölelni. És lesznek olyan pontok, amikor arra gondolok, most érettségizne, vagy most már házas lehetne. (…)
A hiányok a lényünkké válnak, és akkor tudnak tanítani valamit, ha a fájdalom ellenére magunkhoz tudjuk ölelni őket. Ellenkező esetben a gyilkosunkká válhatnak a hasonlóan sarkos élmények”
– fejtette ki a családapa.
Sipos József a saját életére vonatkoztatva a szabad akaratot emelte ki, amelyet az ember Istentől kapott a teremtett világban. „A te akaratod szerint járj az én szeretetemmel együtt. Igen ám, de az embernek küzdelme van az egóval. Harcolok vele, de elkap: szeretnék bizonyítani, szeretném még azt is megvalósítani, szeretnék még ott is helytállni… Halmozom a feladatokat és azt mondja Isten, hogy ,,ezek a te döntéseid”. Viszont én ezekkel a döntésekkel kimerítem a testemet és arról a csodálatos útról, melyre a Jóisten meghívott, letérek.”
Ezt az utat a szeretetteljes rend útjának nevezte a növényorvos. ,,Az élet egy rendre kell, hogy épüljön. Rend alapján működik a természet és a dolgok.” Saját magára utalva azt mondta, hogy sokszor kibújik ebből a rendből: „majd én meg tudom oldani a helyzetet. Viszont itt előjön, hogy a testem véges és zsarolom őt. Ez nagyon fontos, mert a testünk a lelkünk temploma, viszont ha nem vigyázok arra a templomra, amelyet belénk teremtett a Jóisten – a kis Szeretetlángját -, akkor tönkreteszem. Ez valahol Istennel szembeni tiszteletlenség” – zárta gondolatait az agrármérnök.
A kegyelem ott van a nehézségben is
Sipos József agrármérnök nagyszüleire és szüleire emlékezett vissza, akiknek nem volt könnyű életük, mégis arra nevelték, hogy keresse a derűt.
„Amikor nem tudsz valamin változtatni, vagy nem miattad alakult úgy, akkor is keresd a derűt és tedd le a Jóisten elé. Mindig az a lényeg, hogy tegyük le Isten elé”
– idézte fel a gyerekkori tanítást.
„Ezekben a helyzetekben nekem a bizonyosságot az Élő Isten jelenléte adta. Kézzelfogható volt az Úr jelenléte. Érzem is, hogy tenyerén hordoz Isten, ahogyan a zsoltárban olvashatjuk: „a
Angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek. Kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.” (Zsolt 91,11-12)
Az agrármérnök így írta le azokat a perceket, amelyeket a klinikai halál állapotában töltött:
,,Amikor elfeketedett minden, melegség járt át – nem azért, mert akkor indult volna a vérkeringésem – és egy fényben utaztam. Egy kéz kezdett átölelni, viszont ekkor egy fekete kéz is megjelent, mintha el akart volna húzni. A fényes két kéz átölelt és abba a melegségbe kerültem. Nem akkor hoztak vissza, és én úgy éreztem, megérkeztem. Utána történt meg, hogy az emberek elkezdtek visszahozni a klinikai halálból. Isten azt mondta, hogy: „Nem hagylak még, mert van feladatod” – ez nagyon nagy erőt adott.”
Lackfi János a lelassuláshoz megosztott egy nagyon fontos tanulságot: „mindig azt gondoljuk, hogy tenni vagyunk, miközben lenni teremtett meg Isten! Az egónk mindig tenni akar, (…) de van egy belső színarany énünk – ahogyan egy szerzetes nővér fogalmazott és amely megfogalmazás nagyon megtetszett –, amilyennek az Isten megálmodott. Ez akkor is vagyunk, ha nem csináltunk semmit. Jézus ott áll a Jordánban, amikor bemerítkezik, egy 30 éves ácsmester, aki egyetlen beteget nem gyógyított meg, egyetlen embert nem támasztott fel… de asztalt, széket csinált valószínűleg jó minőségben. És ekkor ezt látjuk: ,,Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17) Anélkül gyönyörködik Benne, hogy azt a pályát megfutotta volna, amitől olyan különleges lett.”
A növényorvos kiemelte a csend fontosságát, melyet a természettől tanult meg. „Lassulj le, találkozz önmagaddal, halld meg a belső és a külső csöndet!” A másik tanulság az agrármérnök szerint, hogy a kert megtanítja: nincs halál. „Mert a mag el van vetve a talajba, úgy tűnik, a tél rátelepedett és meghalt,
de az a mag közben gyökeret ereszt, és a talajból megújul. Számomra a kert az örök megújulásnak a képe, amely a feltámadás reményét hangoztatja.”
hirdetés
