Kissné Berta Rita 2026.03.13.

„Uram, kinek látsz te engem?” – Tapolyai Emőke az önszeretetről

Keresztényként sokan küzdünk azzal a kérdéssel, hogy szabad-e magunkat szeretni, vajon önzés-e? Tapolyai Emőke a tőle megszokott módon a pszichológia és a teológia metszéspontjának szemszögéből tartott előadást erről 2023 májusában. Ebből képet kaphatunk arról, hogy miért természetes az önszeretet, hogyan tud ez megnyilvánulni egészséges formában, és pontosan mi (vagy inkább ki) ennek a forrása.

2023 májusában tartott előadást Tapolyai Emőke a Budapesti Baptista Ifjúsági Misszió meghívására, melyet a Budapestifi YouTube-csatornáján is közzétették. Ahogy az velem gyakran előfordul, egészen mást kerestem a YouTube-on, amikor felfigyeltem az előadás címére:

Hiányzó parancsolat – önmagunk szeretete.

Tapolyai Emőke a Szentírással kezdte a gondolkodást.

Először Márk evangéliumát idézte: „ekkor odament az egyik írástudó, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól felelt nekik, megkérdezte tőle: »melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?« Jézus így válaszolt: a legfőbb ez: »halld meg, Izráel: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!« és: »szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!«. A második ez: »szeresd felebarátodat, mint magadat!« Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. Az írástudó ezt mondta neki: »úgy van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál.« Jézus pedig látva, hogy okosan felelt, ezt mondta neki: »nem vagy messze Isten országától.« És többé senki sem merte őt megkérdezni.” (Mk 12, 28-34)

hirdetés

Ezután Szent Pál efezusiakhoz írt leveléből olvasott, bemutatva, hogy több helyen is van szó önmagunk szeretetéről az Írásban: „a férfiak is szeressék feleségüket, mint saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat.” (Ef 5, 28-29)

Végül Máté evangéliuma következett: „amit szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, ugyanúgy tegyétek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták”. (Mt 7, 12)

Majd Tapolyai Emőke feltette a kérdést: „mit jelent önmagunk szeretete?” És a kérdéssel együtt azonnal kiemelte azt is, hogy önmagunk szeretete nem egy parancsolat. „Nincs hiány a parancsolatban, nem azt mondja, hogy szeresd önmagad, hanem ez egy feltételezés, egy tény, egy alap, hogy szeretjük önmagunkat. Kicsit máshogy kell gondolkodnunk erről az egészről! Természetes dolog, hogy szeretjük önmagunkat. Ez minden emberben közös, ez emberi létünkkel együtt jár, Isten így teremtett minket. Ez önmagában egy jó dolog. Nem látunk ilyet, hogy ne szeresd önmagad.

Arra hallunk felszólítást, hogy ezt a természetes dolgot vetítsük ki mások felé is.”

Ez azért elgondolkodtató” – folytatta az előadó. – „Mert nem mindig tudjuk mi, hívő keresztények, hogy mennyit szabad magunkból szeretni – és mennyit nem. Össze vagyunk zavarodva. Jézus pedig eleve úgy beszél önmagunk szeretetéről, mint egy természetes dologról.”

Ez az embernek egy istenadta vonása.

„Olyannyira, hogy az Ige több helyen erre vonatkozik, mint egy viszonyítási pont. Azt mondja: az, hogy szereted magadat, legyen az alapja annak, hogyan szeretsz másokat.”

„Az élet szeretete egy természetes, ősi, belénk égetett valóság. Nézzük keresztényként a dolgot: Isten az élet adója, az élet táplálója. Isten az élet. És minket arra hívott, hogy éljünk. Csak egyvalamit nem értünk. Miért a dilemma? Azért, mert mindannyian sebeket kapunk és adunk, és

elhisszük, hogy egyenlők vagyunk a sebeinkkel.

Elhisszük, hogy nem vagyunk szerethetők, mert akiről azt szeretnénk, hogy szeressen minket, nem szeret. Nem vagyunk értékesek, mert valaki értéktelennek tart, mert megaláztak, mert nem tudunk eredményeket felmutatni. Elhisszük, hogy az életünk hiábavaló, mert nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy másoknak. Elhisszük, hogy kevesebbek vagyunk azért, mert az Instán meg a Facebookon a többieknek jobb a bejegyzése. Erre építi a világ az üzletét. Az üzleti világ pontosan tudja, hogy nekünk mi és hol fáj. És folytonosan ezeket a fájó pontokat célozza meg, és azt mondja: én majd megvigasztallak, én csillapítom a fájdalmadat. Ezért van a belső dilemmánk: szerethetem magam? Ki vagyok én? A sebeim ellenére egyáltalán szerethető vagyok? Hogy néz ki, hogy szeretem magam? Nézzük meg!”

Öngondoskodás

„Az egyik lehetséges önszeretet az öngondoskodás. Ez minden olyan dolgot jelent, ami az egészségünk megőrzéséről szól. Az az érdekes ebben, hogy ösztönösen tudjuk, hogy valami árt vagy segít minket. Mégis teljes mértékben elhanyagoljuk. Megyünk tovább, mintha nem számítana. Az egészségre való felszólításokat az emberek általában úgy értelmezik, mint egy újabb szabályt.”

„Miért van az, hogy hívő keresztények, akik hiszünk abban, hogy Isten minket életre hívott, úgy tekintünk a testünkre és önmagunkra, mint valami rabságra? Miért van az, hogy a testről való gondoskodás, az valami világi dolog? Az Isten alkotott a saját képmására, lelkét lehelte belénk, fiát adta értünk. Valami elvont dologért adta azt? És a testünk, akik vagyunk ebben a földi létben, az egy mellékterméke az Ő teremtésének? Nem hiszem. A többség úgy gondolja, hogy az önszeretet egyenlő a hedonizmussal. Ez nem így van. Az önszeretet az, hogy önmagamról gondoskodom: a testemről, a lelkemről, a kapcsolataimról.

Felmerül a kérdés: Jézus vajon gondoskodott önmagáról?

Igen. Böjtölt és evett, aludt (például a viharba került hajóban), a barátaival volt, elvonult, Istennel kettesben időzött. Márk evangéliuma azt írja, hogy Jézus ellen az egyik legnagyobb kritika az volt, hogy együtt vacsorázott vámszedőkkel, paráznákkal, a kitaszított néppel. Magyarán szólva Jézus jól érezte magát a bőrében.

Szerintem Jézus tele volt élettel.

Erre hívott minket, és erre alkotott. Jézustól nem idegen az öngondoskodás.”

„Egyetemista koromban hallottam az egyik professzoromat előadás előtt imádkozni. Azt mondta: »Uram, úgy jöttünk most ide Hozzád, mint akik beléptünk a trónterembe«. Ez igazán megragadott engem. Belépek Isten színe elé a trónterembe, és ott ül az Alkotó, és elé jöhetek. Ő alkotott. És rám néz, mint ahogy például én ránézek a gyermekeimre, és azt mondom: nekem ti mindig csodálatosak lesztek.

Ő rám néz, és ezt mondja: akárhogy is látod magad, én gyönyörködöm benned.

És ez az Alkotó azt kérdezi tőlem: te mit gondolsz magadról? Hol hanyagolod el magadat? Ha belépnél a trónterembe Isten színe elé, mit mondana neked a saját életedről? Hol kellene gondoskodnod magadról? Evésben, alvásban, tanulmányaidban, baráti körödben, családoddal való kapcsolatodban? Imaéletedben? Vagy csak abban, hogy több csendet adsz magadnak ebben a zajos világban? Vagy többet alkotsz? Vagy túrázol és gyönyörködsz az alkotott világban? Mit mondana neked ebben a trónteremben Ő, aki ismeri a lelkedet, még azelőttről, hogy megszülettél volna?

Mit mondana, hogyan szeresd magad?”

Fotó: dreamstime.com

Határhúzás

„Az öngondoskodáson túl az egészséges önszeretet egy helyes határhúzást is jelent. A határok olyanok, mint a ház körüli kerítés, amin van egy kapu. Ez a kapu, ha becsukjuk, távol tartja a rosszat, ha kinyitjuk, behívja a jót. Az egészséges önszeretet pontosan az az önképviselet, amikor tudom azt mondani, hogy ne gyere közelebb, ezt ne tedd, velem így ne beszélj, ezt nem akarom, ne manipulálj, nem kérem, nem megyek bele. Vagy ami ennél is nehezebb, amikor azt mondjuk, hogy: kérem – vagy segíts. Ez az az eset, amikor kinyitod a kaput.

Az az ember, akinek egészséges önszeretete van, az mer kérni, mer álmodozni és a vágyai felé haladni.

Annak az embernek, akinek helyes határai vannak – ahogy a Biblia is mondja –, az igen igent jelent, a nem nemet (vö. Mt 5, 37). Camus azt mondta: »hazudni nem csak azt jelenti, hogy mást mondunk, mint ami van.

Hanem azt is jelenti, hogy mást mondunk, mint amit érzünk.

Pedig ezt tesszük minden áldott nap, csak azért, hogy leegyszerűsítsük az életet.« Az Igében azt mondja Jézus: a ti beszédetek legyen egyértelmű. Nem kell fogadkozni. Akkor kell magyarázkodni, amikor nem azt mondod, ami benned van. Ha az igen nálad azt jelenti, hogy igen, akkor felszabadító kapcsolatban vagy. Ha a nem azt jelenti, hogy nem, akkor őszinte vagy. Akkor nem kell variálni, hogy mi az igazság.”

„Jézus csodálatos példát mutat nekünk az egészséges határokra. Például abban, hogy azt mondja a tanítványainak: »gyertek el velem a Getszemáni-kertbe és imádkozzatok értem, mert támogatásra van szükségem«. És amikor a tanítványok elalszanak, Jézus odamegy, és felkelti őket. Amikor visszajön, megint alszanak, megint felkelti őket.

Újra és újra felkelti őket, mert szüksége van a támaszukra.

Van olyan imatársad, van olyan közösséged, akit felhívhatsz, amikor gond van? Amikor úgy érzed, hogy ezt emberileg nem lehet végigcsinálni? Ha nincs, akkor baj van. Mivel emberek vagyunk, emberi módon fogjuk megélni mindazt a küzdelmet, amit felvállaltunk, és szükségünk van a barátainkra. Ez egy egészséges önszeretet.”

Megbocsátás

„Az egészséges önszeretet megbocsátó, illetve el is tudja fogadni a megbocsátást. Nem csak az fáj, ha mások megsebeznek minket. Tapasztalatom szerint sokkal jobban tudnak fájni a saját sebeink. Az az igazság, hogy

a saját sebeink úgy meg tudnak minket kötözni, hogy egy életen át képesek vagyunk vezekelni.

És erre jön az a mondás, hogy meg kell tudni bocsátani magunknak. Én magamnak hogy tudok megbocsátani? Ez egy tévhit. Megbocsátani csak az tud, akinek hatalma van felettem.

Ahhoz, hogy valóban felszabadultak legyünk, el kell tudnunk fogadni a megbocsátást. De miért olyan nehéz ezt elfogadni? Mert amikor azt mondjuk, hogy elfogadjuk a megbocsátást, akkor valahol bevalljuk, hogy az erőnk, a képességeink végesek. És mégis az a különleges ebben az egészben, hogy

amikor elfogadjuk Isten megbocsátását, akkor húzzuk fel a redőnyt az önelfogadásra.

Akkor leszünk igazán szabadok. Addig nincs szabadság, addig a bűntudatunkat kompenzálásokba öljük, fájdalomcsillapításba, kütyüzésbe, kapcsolatfüggésbe, alkoholba, mindenkinek megfelelésbe, a tökéletesség törtetésébe. Azt hisszük, hogy ha elérünk egy szintet, akkor megbocsát az Isten, és át tudjuk billenteni a mérleget a vétkeink és a megbocsátás között. Ember ezt nem tudja átbillenteni. Soha. Gondoljunk a már említett trónteremre. Menjünk be oda, és kérdezzük meg Tőle: Uram, elég nagy-e a bűnöm ahhoz, hogy elutasíts engem?

És azt fogja mondani: nincs akkora bűn, amiért én elutasítanálak téged.

És lesz egy kérdése: elfogadod-e, hogy megbocsátok? Vagy mész tovább, és bizonygatod magadnak, hogy nem is vagy olyan rossz, mint gondoltad? Ha elfogadod Isten megbocsátását, elindultál a szabadság útján.”

Önelfogadás

„Az egészséges önszeretet önelfogadás. Önelfogadás az, amikor felismerem, hogy értékes vagyok. Rengeteget hallani erről a médiában, és könyvek tömkelege van a témában. Az emberek próbálják bizonygatni, de önmagunkat nem tudjuk meggyőzni arról, hogy értékesek vagyunk. Kell ahhoz egy külső tekintet, aki rám néz, és azt mondja: »annyira szeretem, amilyen dilis vagy«. Na, abban a pillanatban értékes vagyok. Kell valaki, aki kívülről rám néz és azt mondja: »annyira szeretem a gondolkodásodat«.

Kell valaki, aki meglátja bennünk az egyedi, Isten alkotta csodát. De ezt ember nem tudja megadni.

Részlegesen megkapjuk a barátoktól, a családtól, a szerelmünktől, de nem fog betölteni. Mert igazából, amire legmélyebben vágyunk, az a fajta önelfogadás, amikor már nem kell bizonyítani, amikor nem kell semmit letenni, amikor egyszerűen érezzük, hogy Isten úgy néz rám, hogy azt mondja:

»úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem azért, amit tettél, nem azért, aki vagy.«

A rendelőmben hat szoba van, nagyjából egyformán vannak berendezve: mindenhol van egy antik asztal (régi disznóölésről való, tele van karistolva), meg néhány szétrágott fatuskó, amin virágok állnak. Tudjátok, miért?

Mert szeretném, hogy mindenkinek kicsit átjöjjön a gondolat, hogy a sebeink identitásunk szerves részei, de nem teljes valósága.

A tökéletlenségnek csodája és áldása van. Az igazi önelfogadásban ott van az, hogy szeretem azt, aki vagyok. Értékesnek látom. Nem azért, amit mondtak, nem azért, amit letettem, hanem azért, mert Isten rám nézett. Azért, amit Isten tekintetében látok.”

Őszinteség

„Az egészséges önszeretet őszinte. A legnehezebb dolog azonban önmagunkkal őszintének lenni. Mennyire tudod, hogy mik a hiányosságaid, a gyengéid? Mennyire vagy tisztában vele, hogyan takargatod ezeket? Mennyire van benned ott a vágy, hogy abbahagyd az álarc hordását? Teljes mértékben soha nem fogjuk elhagyni a maszkunkat, mindig ott van az álarc. Valahol kell is. A szociális normák betartása kell ahhoz, hogy működni tudjunk.”

„Miért kell kifele mást mutatni, mint ami belül vagyok? Mert ha magammal nem vagyok őszinte, akkor képtelen vagyok másokkal őszintének lenni. És ez esetben köztünk soha nem lesz egy mély, meghitt kapcsolat. Tudjátok, miért ilyen magányos rengeteg ember?

Mert hazudunk magunknak.

Eljátsszuk a tökéletest, hazamegyünk és azt mondjuk, jól sikerült a színház. Meg sem engedjük, hogy meglássuk magunkat a tükörben.”

Fotó: dreamstime.com

Az önszeretet forrása

„Ha az önszeretetünk forrása belőlünk fakad, vagy másokból építjük fel, akkor az csak fájdalomcsillapítás. Ha az önszeretetem másokból fakad, akkor az függőség.

Ha belőlem fakad, az nárcizmus.

Ha Istenből fakad, akkor azonban az élet. Emlékeztek még az elvarázsolt kastélyra a vidámparkban? Volt ott egy tükörszoba, ahol minden falon más torz tükör volt. És ezek a torz tükrök mind máshogy torzítottak: az egyik összenyomott, a másik széthúzott. Az elvarázsolt kastély tükrei között élünk: sebeink, bűneink, gyengeségeink, veszteségeink, kudarcaink között. És azt hisszük, hogy azok vagyunk, amit ezek mondanak. És forgunk körbe-körbe kétségbeesve, hogy melyik vagyok? Gyere ki az elvarázsolt kastély tükörszobájából! Nem az vagy, amit ott látsz! Nem az vagy, aminek mondanak, amit a sebeid diktálnak, amivel aláznak, vagy éppen amit elértél, akár kevés, akár sok! Mind a kettő hazugság, csak egy torzítás!

Tudod, ki vagy? Az egyedüli teremtett lény, aki Isten képmására lett alkotva, akibe Isten a lelkét lehelte.

Ez vagy! Ez kéne, hogy igazi identitást adjon, mert ebben ki tud alakulni az önszeretet. »Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak, mert félelmetes vagy és csodálatos. Csodálatosak alkotásaid.« (Zsolt 139, 13-14) Ki kell tudnod mondani, hogy Uram, még engem is csodálatosnak alkottál. És ezt jól tudja a lelkem. Mindannyian vágyunk arra, hogy ezt ki tudjuk mondani, de zavarba jövünk tőle. Szinte ciki. Nem tudunk vele mit kezdeni. Érvelni tudunk, meg vitatkozni, meg információkat bedobni, pedig csak le kellene lassulni és azt mondani: »Uram, ki akarok lépni a tükörszobából.

Kinek látsz Te engem? «

„Hamis tükrökhöz igazítjuk magunkat, megfelelünk mások véleményének, küzdünk a saját bűntudatunk ellen ahelyett, hogy csak azt mondanánk: »Uram, itt vagyok, Te látsz engem«. És Ő azt mondaná: »Végre! Tudod, mióta várlak?« Mi kell ahhoz, hogy azt mondjad: én ez vagyok, az Isten szeretett gyermeke.

Radikálisan definiáld magad újra: az vagyok, akit az Isten szeret!

És akkor jöjjön oda valaki és mondja azt neked, hogy te milyen vagy. Mert ha te az vagy, akit az Isten szeret, tudod, mi annak az eredménye? Bárki bármit mondhat, és bármilyen tükröt tarthat eléd, az olyan lenne, mintha eléd tartana valami kis kütyüt, miközben te látod a háttérben a teljes képet a teremtett világ Alkotójával, Megváltójával, aki helyet készített neked. Aki azt mondja: »azért haltam meg, hogy te egy életen át velem legyél. Annyira szeretlek, hogy nem bírom elviselni, hogy te nem leszel velem!

Azért haltam meg, mert odavagyok érted és azt akarom, hogy velem legyél.«

Nincsen más identitás, mert minden más hazugság. Mindegy, hogy mit fogsz mondani magadról, minden, ami ettől eltér, hazugság. Akkor majd tudsz önelfogadó lenni, akkor majd tudsz őszinte lenni, akkor majd meg tudod védeni a határaidat, majd jelen tudsz lenni a kapcsolataidban, mert az vagy, akit az Isten szeret.

»Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.« (Mt 22, 36-39) És amikor meglátod magad Isten tekintetében, akkor túlcsordul ez az egész szeretet. Akkor az identitásod kiárad másokra. Ez a »túllöttyenés törvénye«. Mert amikor meglátom magam Isten tekintetében, már tudom magamat képviselni, úgy szeretem magamat, amilyennek Ő azt megalkotta. Pontosan azért, mert nem tehetek mást. Hisz téged is így szeret, csak te még nem látod. És ezért belőlem túllöttyen ez a szeretet, hogy te is lássad.