Az önvád és az isteni irgalom feszültségéről ír őszinte hangú személyes vallomásában Pálinkás Regina egyetemista, aki arról mesél, miként tapasztalta meg a megbocsátás felszabadító erejét a rendszeres gyónások során. Írásában – a Teremtés könyve és a Lukács evangéliuma soraira utalva – arra emlékeztet: bár hajlamosak vagyunk hibáink miatt elrejtőzni Isten elől, a visszatérés bátorsága mindig új esélyt ad a kegyelem megtapasztalására.
Hajlamosak vagyunk a bűneinkre, a hiányosságainkra fókuszálni és szigorúan megítélni önmagunkat. A pillanat, amikor realizáljuk, hogy ugyanabba a hibába estünk, – annak ellenére, hogy megtapasztaltuk az Úristen közelségét – fájdalmas és elszomorító tud lenni.
A csalódottság és a frusztráció könnyen úrrá lesz rajtunk és rányomja bélyegét az istenkapcsolatunkra.
„Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között” – olvashatjuk a Teremtés könyve harmadik fejezetének nyolcadik versében. Az első emberpár önerőből próbált meg megküzdeni a gonosszal. Ahelyett, hogy párbeszédbe lépett volna a jó Istennel ők elfordultak Tőle és nem hagytak teret az Úrnak a megbocsátásra. Talán már te is érezted úgy, hogy nem vagy rá méltó. Hogy nem akarsz vele szembe nézni helyette folytatod a mindennapokat megpróbálva elfelejteni és nem a Mindenható elé vinni. Ehhez kapcsolódóan hadd meséljek el egy élményt, ami nemrég történt velem.
hirdetésEgy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy minden hónapban lelkiismeretvizsgálatot végzek és elmegyek gyónni. A gyónások rendszeressége felszabadított és megnyugvást adott, hiszen az alkalmak után tiszta lappal folytathattam. Ahogy teltek a hónapok rá kellett jöjjek, hogy mindig van pár visszatérő bűn, amit a jó Isten elé viszek. Nehéz felismerés volt ez számomra, hiszen szembe kellett néznem a visszatérő elgyengüléseimmel. Volt, hogy azzal próbáltam meg elkerülni az önmagammal és hiányosságaimmal való szembesülést, hogy minden hónapban más papot kerestem.
Ezt a menekülési stratégiát senkinek nem ajánlom.
Az egyik ilyen gyónási alkalom során, amikor egy visszatérő, általam igen szégyellt bűnért mentem feloldozásért, a gyóntató atya megkért, hogy gondoljam végig: mikor tapasztaltam az Atyát legutoljára. Majd azt kérdezte, hogyan éreztem az Ő jelenlétét és milyen érzéseket keltett bennem ez a találkozás. Ha a gyónás közben érzem Isten jelenlétét, akkor milyennek érzem Őt most, mennyire jön közel. Ahogy szépen lassan erre irányítottam a figyelmem az addig érzett bűntudat helyett elkezdtem érezni az Urat és a melegséget, amit árasztott. Ahogy ott ültem a gyóntató pappal szemben nyugalom öntötte el a szívem. Olyan érzés volt, mintha rám mosolyogna a Mindenható és körülölelne a puha meleg lényével. Az élmény végtelenül meghatott, hiszen önmagam kevésbé szerethető oldalára végtelen szeretet és elfogadás volt a válasza. Nem alázott meg és nem olvasta a fejemre a bűneimet, ahogy én saját magamnak. Megbocsájtott és engedte látni azt a csodálatos énemet, ahogy Ő lát engem. Azt a gyermeket bennem, aki csak szeretetre és elfogadásra vágyik. Engedte látni azt a mércét, amivel ő méri szeretett gyermekeit. Ez a találkozás az Atya határtalan irgalmával egy igen meghatározó élmény volt számomra.
Ne feledjük, a tékozlófiú története nem ér véget, amikor azt mondja az eltévelyedett fiú:
„Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok többé méltó, hogy fiadnak neveztessem.”
(Lukács 15:21)
Hiszen Isten azt tartja számon ahányszor újra megpróbáljuk, mintsem azt ahányszor elbukunk.
Pálinkás Regina
hirdetés
