Nyolcvanévesen is tele derűvel, bölcsességgel és történetekkel állt színpadra két meghatározó szerzetes a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola falai között. Barsi Balázs és Várszegi Asztrik beszélgetése nem az ellentétekről szólt, hanem hitről, gyermekkorról, forradalomról, hivatásról – és arról a derűről, amely nyolcvanon túl is képes újrakezdeni az életet.
Nyugodtan mondhatjuk történelminek, de mindenképpen rendkívülinek azt a beszélgetést, amelyet kedden este rendeztek a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán: két szerzetes, akik megkerülhetetlen szereplőivé váltak az elmúlt évtizedekben a magyar katolikus társadalmi és lelki életnek – és akik nemrég ünnepelték 80. születésnapjukat. Egy ferences, egy bencés – a Piarista közben. Barsi Balázs ferences szerzetest és Várszegi Asztrik bencés emeritus főapátot aligha kell bemutatni a 777 olvasóinak, ezért is különösen örültünk annak, hogy meghívást kaptunk kettejük Hegyi László által moderált beszélgetésére.
Tűz és vízként lettek felkonferálva a színpadra – ritka az olyan, hogy már a vendégek behívásakor vastapssal fejezi ki szimpátiáját a közönség –, azonban ez a dialógus nem az ellentétekről szólt, sokkal inkább egy kedves, néha önfeledt nosztalgiázásról. Ami a legfontosabb: Balázs atya és Asztrik atya is remek fizikai – és kiváltképp -, szellemi állapotban vannak, az embernek olyan érzése volt, mintha egy nagy családi összejövetelen hallgatná a régmúlt történeteit vidáman felelevenítő idős rokonait.
„Most kezdődik csak az élet” – kezdte első megszólalását derűsen Asztrik atya – „Az ember rácsodálkozik, hogy milyen jó az Isten: még élek! Háború utáni, „inflációs” gyerek vagyok, az élet nyavalyái, minden elkísért, és most itt vagyok egészségesen, szabadon. Balázs atyával megbeszéltük, hogy néha elfáradunk, de tudjuk a gyógyszert: leülünk, megpihenünk és folytatjuk.”
hirdetés„Nem érek rá azon gondolkodni, hogyan érzem magamat” – folytatta Balázs atya – „Ha nagyon nagy sodrásban vagyunk és van egy célunk, akkor sejtjük azt, hogy boldogok vagyunk.”
A beszélgetés – amelyről hamarosan a szervezők a teljes felvételt is nyilvánosságra hozzák – lineárisan, a családi háttértől egészen a szerzetesi munkáig mutatta be a két ember párhuzamos életét. Kiváló ötlet volt, hogy ezt fényképekkel illusztrálták így a pici Balázs és Asztrik atya kedves fotóit nézegetve könnyen el lehetett képzelni gyermekkorukat és fiatalságukat. (Balázs atya szerzetesi élete előtt István, míg Asztrik atya az Imre nevet viselte.)
Mindketten erős érzelmi töltettel beszéltek szüleikről és a gyermekkorukról, az elsőáldozás megrendítő élményéről – szinte pontosan ugyanolyan formaruhában voltak, még a frizurájuk is hasonlított. Pedig a családi háttér más volt, amit jól kifejez szüleik esküvői ruhája is: a Sióagárdról származó Balázs atya szülei népviseleti ruhában kötötték össze életüket, míg Asztrik atya édesanyja polgári, édesapja katona ruhában mosolygott ránk a soproni fényképről.
„Minden hátránnyal születtem erre a világra: anyai ágon a nagypapámat kuláknak minősítették, apai ágon a nagypapa hortista altiszt volt. Amikor az élet úgy igazán indult volna – 1952-ben kezdtem iskolába járni – akkor például a hitoktatás miatt zaklattak. Az első tíz évem árnyékban történt: zughittanon, zugtemplomban jártam. A társadalomban ez nem volt elfogadott, ha képpel akarom kifejezni, akkor 1956-ig sötétség, homály, felhő. Ez a gyerekkoromnak az összképe. De ez nem zárja ki azt a rengeteg szeretetet és törődést, amit a szüleimtől és a nagyszüleimtől kaptam” – mesélt a kezdetekről Asztrik atya.
„Én egy kis faluban nőttem fel, ami el volt zárva a világtól. Rengeteg kegyelmet kaptam, csak pozitívumokat. Tudtunk arról, hogy mi van a világban, de a család még inkább család lett tőle, míg az Egyház még inkább Egyház. Amikor mentünk a hajnali misére – ami öt órakor volt, nem pedig reggel – akkor vittük a sötét faluba a lámpásokat. Ott megtapasztaltam, hogy mi az hogy nép. Hogy van szabad nép. Ahogyan az Istennel kapcsolatba léptek. Persze volt egy-két gyanús alak, de azokat elkerültük. Burokba születtem és ebbe a burokból mentem pont a bencésekhez iskolába” – fogalmazott gyerekkoráról Barsi Balázs atya.
Az 1956-os forradalom idején 10 évesek voltak, mindkettejük számára meghatározó élménnyé vált a szabadság megtapasztalása. Asztrik atya itt is egy személyes történettel emlékezett vissza:
„Édesanyám belém pumpálta, hogy ‘édes kisfiam, soha, sehol, senkinek el ne mondd azt, amit itthon mondunk’. Na most amikor a forradalom szép őszi napon kitört én olyan boldog voltam, hogy vége a kommunizmusnak, önfeledten bementem egy nyilvános telefonfülkébe és édesanyámat felhívtam: „Anyukám, szedik a vöröscsillagot”. Hát anyuka meg a keresztvizet szedte le rólam odahaza, hogy hányszor elmondta már, hogy ilyet ne csináljak. Megéreztük a szabadság ízét, ez azóta is bennem van.”
„Azt hiszem, hogy éppen a temetőben voltunk, amikor hangszóróból megtudtuk a forradalom eseményeit. Én egyszer éreztem azt életemben, amit nem lehet elmondani, hogy magyar vagyok. Ekkor, 1956-ban, ez egy Isten-élmény volt. Nem tudom elfelejteni ezt a pillanatot: itt találkozott bennem az Istennel való kapcsolat azzal, hogy egy közösségnek vagyok a tagja” – mesélte el Balázs az ő ’56-os élményét és érzését.
Ezt követően a hivatásuk kialakulásáról, a szerzetesi életük kezdetéről beszélgettek, majd pedig a kispapok nevelése is szóba került. Több olyan pontja is volt a beszélgetésnek, amikor a közönség nagyokat nevethetett, miközben Barsi Balázs atya a tőle megszokott filozófiai és morális megközelítéssel válaszolt még az egyszerűnek tűnő kérdésekre is. Azonban ő volt az is, aki egészen zseniálisan kezdte el kiparodizálni egy különleges frizurát viselő ferences testvérét, megmutatva, hogy a komoly gondolatai között ugyanúgy ott van a vidám, önfeledt ember – ennek megmutatásához feltétlen kellett Asztrik atya közvetlensége is.
Fotó: Kormány Gábor / Sapientia
„A legtöbbet most már akkor tehetem, ha jóságos nagypapaként a fiatalokat bátorítom, pozitív visszajelzéseket adok nekik: „szépen prédikáltál, ügyes vagy” stb, ezeket hihetetlen hálásan fogadják, én pedig békében vagyok. Egyébként meg jönnek a kamaszok és megmondják, hogy „Asztrik atya, úgy ül itt, mint egy félisten…” – szoktam is mondani nekik, hogy micsoda szerencséjük, hogy nem az egész vagyok, mert most mutatnám nekik merre van a kijárat – mondta a közönség hatalmas nevetése mellett Asztrik atya.
Megtiszteltetés volt látni ezt a két embert, együtt beszélgetni, gondolkodni és nevetni velük. Sokat köszönhet a katolikus egyház, a bencés és a ferences szerzetesrend Asztrik atyának és Balázs atyának egyaránt. Hiányérzet talán csak amiatt lehet, hogy nem derült ki a tűz és jég hogyan kapcsolódik egymáshoz ez esetben: azaz mikor, milyen módon keresztezte egymást a két életút, mit gondolnak a másik gondolkodásáról, miben hasonlítanak és miben különböznek tényleg.
Nem baj, majd a 90. születésnapjukon újra találkozunk!
hirdetés
