„Szinte mindenben egyetértek vele” – Gájer László atya válasza az anonim tinédzser üzenetére

Sokan emlékezhettek arra a remek írásra, amelyet nemrég egy fiatal gimnazista írt a 777-re névtelenül: a figyelemreméltóan választékos nyelvezettel írt „esszé” kritikus megközelítésből mutatta be a kereszténység legnagyobb kihívásait. Gájer László atya is elismerően olvasta el a vitaindító írást, majd ő is billentyűzetet ragadott, hogy reagáljon a felvetésekre!

Válasz egy párbeszédindító írásra

2026. február 4-én jelent meg a 777 hasábjain egy írás „A legtöbben nem tudnánk megvédeni a hitünket” – vitaindító írás egy tinédzsertől címmel. A szöveg fiatalos hévvel, lelkesedéssel íródott, annak észrevételeivel magam is rokonszenvezem. Azt mondják, hogy aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve. A sorokat papírra vető fiatal ezzel a változtató jószándékkal szólalt meg. Azt is mondják azonban, hogy aki negyvenévesen még mindig forradalmár, annak nincs esze. Magam már elmúltam negyven. A sorok írójával mégis szinte mindenben egyetértek. Talán azért van ez így, mert még mindig sokat beszélgetek fiatalokkal, illetve, mert a „több” iránti igény egész életemben, soha nem hagyott nyugodni.

Az augsburgi Imádság Háza (Gebetshaus Augsburg) tizenegyezer részvevővel rendszeresen megtartott nagy konferenciájának címe: MEHR, ami annyit jelent: több. Nem szabad feladnunk a reményt annak lehetőségében, hogy körülöttünk a valóság, az egyházi valóság lehet „több”.

hirdetés

Igaza van az írónak: sok minden szürke és a jövőképünk ködös. És vele együtt én is többre vágyom!

A válaszom alapja azonban az, hogy ez a több nem elsősorban emberi erőfeszítésből fakad. Megérteni és megvédeni a hitünket, egy erős és elmélyült apológiát kidolgozni nagyon fontos volna. Mint ahogy fontos lenne megerősödnünk kulturálisan, civilizációs tényezőként, a kortárs irodalomhoz és művészetekhez kapcsolódva, és valahogy átvéve a tempó diktálását abban az időben is, amit (poszt)modernnek, a modernitás korának neveznek. Igazat adok ezekben a felvetésekben az írónak. Azonban hozzátenném azt is, hogy mindez, az ilyen jellegű megújulás csak következmény. Az idei, 2026 januári MEHR-en Johannes Hartl főtanítása erre a mondatre épült. LOVE WORKS. Ez két szó. Az első: LOVE, arra utal, hogy elsősorban oda kell menned Isten lábai elé, és engednek kell, hogy szeressen, hogy átöleljen. Elsősorban vele kell lenned és be kell fogadnod őt. Ez egy szent, pazarló nyugalom, egy nem produktív idő, ami maga a megtérés, melynek következménye az egész személyed helyreállítása. A második szó: WORKS a cselekvést jelöli, amelynek ebből a szeretettség-tapasztalatból kell fakadnia. Amíg be nem töltekeztél Istennel, addig hiába akarsz változtatni, hiába vannak nagy ötleteid, azok csak szervezési kérdések, társadalmi, politikai törekvések maradnak. Ha beengedted Őt, akkor viszont tenned kell: akkor, abból a tapasztalatból már változások kiindulópontja leszel. A tevékenység a Jelenlétből fakad, miközben a tevékenység önmagában üres és túlmozgásos.

Ha lesz változás itthon, a magyar egyházban, az nem elsősorban a jó kezdeményezésekből fog elindulni, hanem az imaterekből, templomokból, kápolnákból.

Első állításomhoz Johannes Hartl szavait hívom segítségül:

„Meggyőződésem, hogy az imához való visszatérés, az imádság újrafelfedezése a 21. századi világ legfőbb feladata. Hiszem továbbá, hogy a véget nem érő, éjjel és nappal zajló, szüntelen ima radikális, prófétai jelére van most a legsürgetőbb szükségünk. Egy ilyen kijelentés abszurdnak, őrültnek hangzik, ha a világ nyomorúságára és társadalmunk határozott cselekvést követelő problémáira gondolunk… Talán tényleg abszurd és őrült kijelentés ez. Hiszem azonban, hogy a 24 órás imára való felhívásnak bibliai forrásai vannak, és jól megalapozott az egyház és a spiritualitás történetében. De végső soron mindennek mozgatórugója számomra valami egészen más, mint a teológiai belátás. Ez pedig nem más, mint az egyszerű képtelenségem arra, hogy normális életet éljek. Vagy kevésbé ellentmondásosan fogalmazva: Isten elcsábított a szépségével. És mire észbe kaptam, olyan életmódot választottam, amely egyetlen dologról szólt: felismerni Őt és belőle élni. Minden, ami aztán jött, és még jönni fog, csak egy kibontakozó és folyamatos kommentár ehhez az egyszerű tényhez: A szépség találkozott velem, és nekem követnem kellett. Jézus, a te szépséged találkozott velem. És én azóta is követlek téged”¹.

Csak annyit szeretnék tehát hangsúlyozni, hogy a sorrend egyáltalán nem mindegy. Először van a LOVE, aztán a WORKS. Először hozzá kellene mennünk, és azután jöhetnek a változások. Onnan, a Jelenlét csendjéből születnek a változások.

Úgy gondolom, hogy az apologetika, vagyis a pallérozott érvekkel történő hitvédelem elsősorban nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek szól. Azoknak, akik már hisznek, akik már találkoztak Vele. Az emberek nem ésszerű érvek, kerekasztalbeszélgetések vagy hitvédelmi írások hatására térnek meg. Hanem azért, mert szembejött velük Jézus, és megbabonázta őket a szépségével. Azután persze már jól jönnek az érvek, saját hitünk megalapozására. De kevéssé hiszem, hogy jól megtanult érvekkel lehetne misszionálni.

Egyetértek az írás szerzőjével abban, hogy a saját meggyőződésünket kell alapvetően felülvizsgálnunk, mert annak gyakran nincs ereje. Nincs ereje, mert titkon, a szívünk mélyén ott van a kétely. Vajon tényleg igaz lehet? Az Istennel állunk szemben, amikor Jézushoz imádkozunk, vagy csak valami régi mítosz egy ügyesen túlélő formájával? Vajon tényleg igaz ez az egész? Ralph Martin az Éhezés Istenre című könyvében így ír erről:

„Vannak közöttünk olyanok – talán mindannyiunkban van ilyen gondolat időnként – akik jobban szeretnék, ha a rejtett titkok továbbra is rejtve maradtak volna, és nem tárultak volna fel ilyen határozottan és konkrétan, mint Jézusban. Vannak közöttünk olyanok, akik Istent távolinak tartják és bármit is mondanak éber tudattal, jobban szeretnék, ha távol is maradna. Vannak közöttünk olyanok, akik Istent meghatározhatatlannak és diffúznak tartják, és titokban azt kívánják, maradjon is ilyen. Mert ha Isten meghatározhatatlan és távoli, akkor a mi istenkövetésünk is lehet meghatározhatatlan és távoli, s így megtarthatjuk a »tiszta lelkiismeretünket«. Ha viszont Isten közeli, különleges és konkrét, akkor választ vár tőlünk, ami lehetővé teszi, sőt el is várja életünk teljes átadását. Egy személyes Isten személyes választ követel tőlem, legbensőbb mélységeimben”².

Sokan beérnék azzal is, hogy elfogadják Jézust, mint erkölcsi tanítót, mint moralistát, de nem fogadják el, hogy ő Isten. Erre a hozzáállásra válaszol C. S. Lewis, amikor így ír Jézusról:

„Olyasvalaki, aki csupán ember volt, ám olyanokat állított, mint Jézus, nem lenne nagy erkölcsi tanítómester. Az vagy eszelős volna – egy szinten azzal, aki magát buggyantott tojásnak tartja –, vagy pedig maga a pokol ördöge. Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember, és ma is az, vagy őrült, s valami annál is rosszabb. Bezárhatjuk, mint egy bolondot, leköphetjük, megölhetjük, mint egy démont, vagy lába elé borulhatunk, és Urunknak, Istenünknek nevezhetjük. De ne hozakodjunk elő semmi olyan leereszkedő zagyvasággal, hogy nagy erkölcstanító volt. Ezt a lehetőséget nem hagyta nyitva számunkra”³.

Úgy vélem, hogy ebben a pillanatban változik meg minden. Amikor elfogadom, hogy eljött Isten. Megkerülhetetlenül és a maga teljes valóságában elénk lépett Jézusban. A vallások emberi keresések eredményei, amelyeken átszűrődhetnek akár az igazság csírái is. (Jóllehet a gonosz jelenlétével is számolnunk kell ezekben a hagyományokban, amely probléma felfejtésére itt most biztosan nem vállalkozom.)

Az Igazság azonban egy. Az Igazság Jézus – ő ezt állította magáról.

Ezen a ponton az Ő személyében megmutatkozó igazság benne visszautasíthatatlanul és minden kétséget kizáróan, elnézést a kifejezésért, de az arcomba jön. A párbeszédnek az Ő ragyogó személyét nézve van még némi lehetősége és mozgástere, de nem túl sok. Végső soron ugyanis csak egyetlen igazság létezhet, (mert ha több volna, az nem volna igazság, csak legfeljebb részigazság) és az Jézusban ragyog. Ehhez képest minden vallás és minden filozófia reduktív, korlátolt vagy egyenesen téves és/vagy hazug. Érdekes innentől a viselkedésünk, a hozzáállásunk. Mert legtöbben nem akarunk (még) szembesülni az arcunkba jött igazsággal. Elodáznánk a szembesülést. Mert akkor vagy el kellene fogadnunk Őt, és a tanítványává kellene válnunk – ami pedig az életünk minden területét érinti és kéri magának – , vagy el kellene utasítanunk Őt egy az egyben. A legtöbben e választási lehetőségek egyikét sem akarják, úgyhogy inkább elodázzuk a döntést. (Ennek persze gyakran az is az oka, hogy külső vagy belső kompromisszumok bénítanak bennünket.)

A vitaindító beszélgetés szerzőjét persze nem biztos, hogy megnyugtattam ezekkel a sorokkal. Mégis ez az ajánlatom. Olyan ajánlat ez, amely exkluzív, nem tűr meg másokat és kompromisszumokat sem. A szíved mélyére akar menni, és mindent fel akar forgatni. Ilyen értelemben Isten jelenléte vad és megszelídíthetetlen.

Az az állításom, hogy minden reform- és megújulási kísérlet felesleges és csupán az erők pazarlása, ha Ő nem lépett be a maga kizárólagos és egyben felforgató jelenlétével.

Az az állításom, hogy ha ez a kezelhetetlen jelenlét belép, akkor ott szervezkedés nélkül is elindul az átalakulás, a megújulás. Ennek elsődleges példája a Pünkösd eseménye. Én a megújulást nem ötletektől, nem stratégiáktól vagy nem az ügyesebb marketingtől várom. Ha Ő belép, ott belép a szépség. Véget ér a kispolgári (néha igénytelen) jólneveltség. Ha Ő belép, az nemhogy trendi, hanem csak az a trendi. A naprakész, a legszebb, a vitathatatlan, a vonzó. Ha Ő belép, akkor a szívünkhöz szól, és tőle tudjuk, hogyan kell bűnbánatot tartani, hogy kell feldolgozni a múltat, hogyan kell megtérni a jelenben. Ha Ő belép, akkor nem kell többé azon gondolkodnunk, hogy mit mondjunk másoknak. Krisztosz Jannarasz hitvalló szavaival foglalom össze, amit mondani akartam:

„Csupán egyetlen névnél állok meg. Nem eszménél vagy fogalomnál, hanem csak egy névnél, amely „jele” a személyes, egyedi, és egyszersmind egyetemes életnek. A név pedig ez: Jézus Krisztus. A személyre vonatkozás határain belül, amelyet megjelöl, az eszmék nevetségessé, a fogalmak haszontalanná válnak, a szerelem és a halál enigmája sem vár rám többé Szfinxként a válaszúton. És minden más szó ezen a néven túl szükségtelennek tűnik⁴.”

Gájer László atya

hirdetés