A magyar fiatalok 52%-a egyedülálló. Hogy dönthetjük el, kivel osztjuk meg a szívünket, és miért óriási csoda a legtöbbször felfoghatatlan boldogságot, de sokszor hatalmas bánatot okozó érzés: a szerelem?
A szerelem számomra Isten egyik legnagyobb csodája. Ha racionálisan belegondolok, hogy van két ember, akik valójában teljesen idegenek, mégis az életük egy pontján ők lesznek egymás számára a legfontosabbak – jó esetben persze Jézus után -, mindig rácsodálkozom ennek a folyamatnak a kettősségére:
amilyen természetes és ösztönös, olyan természetfeletti és szürreális is!
Világra jön egy ember, fiú vagy lány, felcseperedik a saját családjában, ahol – ha nem is minden a legideálisabb -, összeköti őket, hogy egy vérből valók, sok-sok emlék, közös nagy életesemények, rengeteg csak számukra dekódolható belsős poén, és egyszer csak… ebbe az egységbe becsöppen valaki. Persze egy folyamat, ráadásul természetes folyamat része, hogy egy idő után vele töltjük a legtöbb időnket, ő lesz az első, akinek szólunk vagy elmesélünk egy fontos hírt, és ha házasság köttetik a szerelemből, akkor ő – vagyis általa – új családunk lesz.
Annyira fura! Biztos sokan – a tapasztaltabbak, nálam idősebbek közül – nem értik, miért csodálkozom erre rá ennyire, de azt hiszem, a párkeresésben lévő fiatalok gondolataiban ez is egy gyakorta felmerülő kérdés, akár félelem.
hirdetés,,Mostantól nem apát hívom fel, ha valami baja van az autónak, és nem anyának öntöm ki a szívem elsőként, hanem annak, akivel lehet, hogy össze fogom kötni az életemet” – gondolhatja egy lány. ,Mostantól nem anya ízlése a mérvadó, hogy melyik inget vegyem fel, és nem az ő véleményük az elsődleges, hanem azé, akit jövendőbelimnek választok” – tervezgetheti egy fiú.
Persze ezek elég felszínes példák, ráadásul a szülőkről való leválás enélkül is elengedhetetlen stádiuma a felnőtté válás rögös útjának, de egyrészt manapság sem ritka, hogy huszonévesen otthon élnek a fiatalok, másrészt sokan nehezen vagy nem is tudnak olyan organikusan és könnyen leszakadni, pedig tudjuk, milyen fontos is ez: ,,ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy”. (Mk 10,7-8)
Akkora súlya van ennek!
Szép, de komoly, felelősségteljes párt keresni, társat választani egy életre.
Járunk-kelünk a nagyvilágban, igyekszünk megismerni magunkat, hogy tudjuk, miben kell fejlődnünk, hogy átlássuk, mik fontosak nekünk egy fiúban vagy egy lányban, törekszünk készülni arra, hogy egyszer, ha Isten ezt az utat szánja nekünk, jó feleségek és férjek lehessünk.
Valahol nagy vakmerőség ennyire bizalmunkba fogadni valakit, aki addig egy külön világ volt, esetleg nem is ismertük előtte, sem barátság, sem távoli ismeretség nem kötött össze, és
egyszer csak két szív egyszerre érzi ugyanazt a másik iránt: szerelmet.
Isten hihetetlenül lenyűgöz a szerelem csodájával! Tudja, hogy ,,(…) nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat”. (1Móz 2,18)
Olyan megnyugtató az a szó, hogy ,,hozzáillő”. Az Úr pontosan tudja, melyik szíveket indítja egymás felé, fontos Neki a mi örömünk, komfortunk, békénk, énünk kibontakoztatása a kapcsolatainkban is, de a legnagyobb ajándékokat és kegyelmeket, azt hiszem, a házasságra tartogatja.
Elképzelni sem tudok annál nagyobb kegyelem, hogy azok, akik nem a papi vagy szerezetesi hivatásban találják meg a küldetésüket, egy másik botladozó, esendő, emberségében töredékes, de Jézusra néző társsal járhatják az Isten felé vezető utat.
Egy kutatás adatait olvasva láttam, hogy a magyar fiatalok 52%-a egyedülálló. A 15-19 évesek 37%-a és a 20-24 évesek 63%-a pedig valamilyen kapcsolatban van jelenleg.
Olyan sok nagy kérdésre keressük fiatalon a választ, annyi minden történik. Kiforr a személyiségünk, meghozzuk életünk első nagy döntéseit, köztük ezt is:
kivel osztjuk meg a szívünket – és milyen mértékben?
Sokakra talán ez nyomásként nehezedik, pláne, ahogy egyre idősebbek leszünk: nem ott tart az életünk, ahol gondoltuk, hogy fog, vagy csak vágyunk rá, hogy megtapasztaljuk, mi is az a szerelem. Akiknek pedig van barátjuk vagy barátnőjük, olykor felmerülhet a kérdés, hogy a jó emberrel vagyok-e, ő is velem tervez-e, elég vagyok-e számára, mi a Jóisten terve a kapcsolatunkkal?
Szerencsére nem kell egyedül döntenünk. Mint ahogy nemrég a domonkos nővéreknél járva hallottam egy nagyszerű megoldást egy kérdésre, amit akkor a hivatástisztázás kapcsán adtak tanácsul pár fiatal lánynak, én mégis könnyedén át tudtam értelmezni a párkeresés dinamikájára is, így szólt: ,,ha azt érzed, Isten szerzetesnek hív, de nem vagy biztos benne, hogy tényleg az Ő hangját hallod-e és ezt szánja-e számodra hivatásul, ne aggódj, ehhez a döntéshez 3 igen kell. A tiéd, Istené és a rendé, ahova be szeretnél lépni.”
A párkeresésnél is 3 igen kell, a tiéd, a fiúé vagy lányé, aki iránt érdeklődsz és Istené. Hiába a te igened, ha a másik fél elutasít, de hiába az igened, akár a közös igenetek akkor is, ha Isten nemet mond, mert jobb terve van számotokra.
Vigyázzunk, hogy Isten nem-je soha ne legyen hiábavaló, ne találjon süket fülekre, de az igen-jét is vegyük komolyan!
Tudom, milyen nehéz az élet sok területén – így a párkeresés vadregényes útján is – mindig szívből kimondani azt, hogy ,,Legyen meg a Te akaratod!”, még sincs annál felszabadítóbb és kifizetődőbb, mint mikor fel tudjuk adni Neki szívünk ilyen intim, titkos és sebezhető vágyait, reményeit és érzéseit is.
Amíg párkeresőként várakozunk, közelebb léphetünk Istenhez, és Jézus vonzáskörzetében hamarabb találhatunk olyan társra, aki szintén Krisztusra igyekszik építeni az életét. Ennyi lehet a garancia arra, hogy a közös életünket is Istenre támaszkodva, Rá vetett tekintettel élnénk. Amúgy a szerelem orosz rulett, hazárdjáték, lutri és merő mázli. Néha azt hiszem, hogy csak az ima segíthet, aztán rájövök, hogy ezt nem hiszem, tudom.
Még szerencse, hogy Isten mindig elérhető, egy imányi távolságra van tőlünk.
hirdetés
