Őszinte és elgondolkodtató vendégírást kaptunk egyik olvasónktól, Mozsáryné K. Ágnestől, aki kendőzetlenül vallott anyaként elkövetett hibáiról.
Három gyermek édesanyjaként, valamint szakemberként, szoptatási tanácsadóként egyaránt elkötelezett híve vagyok a válaszkész gondoskodásnak. Meggyőződésem, hogy ez az a szülői attitűd, ami leginkább hozzájárul ahhoz, hogy egészséges lelkű felnőttek váljanak a gyermekeinkből, akik kellő önbecsüléssel bírnak, harmonikus kapcsolatok kialakítására képesek az élet minden területén, felismerik a saját és mások szükségleteit, és azokra megfelelően reagálnak.
Hívő katolikusként azt is szem előtt tartom, hogy az Isten Fia, bár rengeteg szenvedést élt át a földön: szegénység, üldöztetés, szóbeli és fizikai agresszió, kínhalál -, de szerető családban nevelkedett. Bár Istenként természetesen semmi nem lett volna számára lehetetlen, de
valóságos ember voltában talán erre valóban szüksége volt ahhoz, hogy helyt álljon a küldetésében.
Azonban ha valaki megpróbálja gyakorolni a válaszkész anyaságot, hamar beleütközhet emberi korlátaiba: egyszerűen képtelenség minden egyes éjszakai kelést szeretettel és türelemmel viselni akár éveken keresztül – még együttalvás mellett is sokszor nehéz, a saját bőrömön tapasztaltam -, minden babasírásra azonnal reagálni, minden dackorszakos hisztit nyugalommal és szeretettel kezelni, a határokat mindig szelíd következetességgel tartani és még sorolhatnánk. Akaratlanul is az jut eszembe, hogy így csak az Isten tud szeretni!
hirdetésMinden pillanatban egyformán és feltétel nélkül, mindig odafordulva, végtelen türelemmel. Én erre nem vagyok képes!
Akkor szükségszerű, hogy sérülést okozzak a gyerekeimnek?
Jegyesoktatásokon gyakran elhangzik a figyelmeztetés: soha ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy a párunk nem az Isten. Ne várjunk tőle olyat – állandó, feltétel nélküli, mindent megértő és elviselő, túláradó szeretetet -, aminek nem tud megfelelni, mert ezeket a szükségleteinket csak Isten töltheti be. Úgy érzem, hogy a hibáimmal ugyanezt tanítom a gyermekeimnek: én nem Isten vagyok, a szeretet végső forrása és teljessége nem nálam van. Ha én képes lennék tökéletes szeretetet adni nekik, akkor mi szükségük lenne Istenre? Ez az én nagy reményem: hogy
mindaz, amit én nem tudtam nekik megadni, mindaz, amiben hibáztam és ami fájt nekik, elvezetheti őket oda, hogy kutassák a Tökéletes Szeretetet, és egyszer majd megleljék azt Istenben.
Azért persze törekszem a legjobbra, és igyekszem kitartóan imádkozni értük.
Mozsáryné K. Ágnes
hirdetés
