Önszeretet, önvád, szerethetőség. Fontos szavak. Most mesélek az utamról a szerethetetlenség ingoványától a racionalitás biztos talajáig.
„…szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 19,19). Gyakran eszembe jut ez az igeszakasz, ez a parancsolat. Egyrészt rendkívül ötletesnek tartom az emberek iránt érzett szeretet mértékének meghatározását önmagunk szeretetével, másrészt ez az ige egy időben nagyon aggasztott. Valahol ez a mondat azt feltételezi, hogy „magadat nyilván úgyis szereted, hát akkor viseltess így mindenki más iránt is”. Na de mi van azokkal, akik nem szeretik magukat?
Tudok-e másokat szeretni, ha magamat nem szeretem?
Kétségbeejtő volt a gondolat számomra.
Persze, ha csak egy minimális önkritikával is rendelkezünk, rögtön tudunk mondani temérdek dolgot, amit nem szeretünk magunkban. Annyi kifogásolnivalót találunk: a külsőnkben, a belsőnkben, az életünk alakulásában, az istenkapcsolatunkban… De amikor az egész lényünkre mondjuk ki, hogy „igazából én rájöttem, nem szeretem magam”, az egy olyan (téves) felismerés, ami szíven üt. Volt idő, amikor ez a konkrét mondat tőlem elhangzott – és visszagondolva elképedek azon, hogy komolyan is gondoltam, holott kimondott okom nem volt rá. Nem nyomasztott óriási bűntudat, nem is haragudtam magamra semmi komoly dologért, jó emberek vettek körül. Mégis valahol mélyen
elkezdte megfertőzni az énképemet a maximalizmusom, a másokhoz való hasonlítgatás és az a sok önvád, amit az – olykor irreális – elvárásaim kudarcos kimenetelei miatt sokszor, akár naponta többször is éreztem magam iránt.
Szuper, nem?
A borús felismerésem után felszakadt bennem a kérdés: ha én nem szeretem magam, akkor szeretem-e a többieket? Ha úgy szeretem őket, mint magamat, akkor semennyire? Nyomasztó volt.
Van az a mondás, biztos ismeritek, hogy amíg magadat nem szereted, senki nem fog tudni szeretni téged. Na, ez csodás, nem nyugodtam meg.
Sokat gondolkodtam ezen, az említettek óta eltelt közel egy év során és most sokkal tisztább fejjel, érettebben és tapasztaltabban ki tudom jelenteni, hogy a gonosz szépen behúzott a kétségbeesés mocsarába a szerethetetlenségem illúziójával.
Racionális vagyok és végtelenül kritikus, ha magamról van szó, és ezt nem is feltétlenül bánom, mert előrevisz az életben, viszont ez nem jelenthet egyoldalú racionalizmust, nem láthatom csak azt, hogy ,,ez rossz, azt nem így kellett volna, itt elrontottam”, hanem meg kell engednem magamnak, hogy elismerjem, ami jó.
Hál’ Istennek, tévedtem: ha az ember nem is szereti önmagát, másokat akkor is tud szeretni. Sőt engem a mások iránti szeretet vezetett vissza önmagam szeretetéhez, ráadásul kétlem, hogy az ember tudja nem szeretni önmagát. Inkább csak periodikusan, egy-egy kilátástalan élethelyzetben annyira csalódott magában, vagy elfáradt a kudarcokban, hogy ebbe az egyedi önsajnálatféleségbe menekszik.
Azzal pedig, hogy ha magadat nem szereted, mások sem fognak tudni szeretni, szintén nem értek egyet, mert bár nem lesz kielégítő mások szeretete, mert nem fogod tudni elfogadni, elhinni, de gyógyítani fog téged. Igen, a szeretet nem így működik. Nem függ semmitől, hogy be tudod-e fogadni, vagy ki tudod-e fejezni. Igazából irányítani sem tudod.
Áramló érzés, ontjuk magunkból, ha hagyjuk, és kapjuk, sokszor érdemtelenül is.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincs dolgunk önmagunk elfogadásával, a szerethetetlen kis vakfoltok eltüntetésében. Fejlődni, változni, jobbnak lenni ér! Jézus ebben a folyamatban példaként tud előttünk járni, segít, vezet és tanácsokat ad. Ha Rá függesztett tekintettel igyekszünk élni az életünket, nem vallunk kudarcot. A kudarc nem a tévedés, hibázás, megbotlás vagy elesés. Az az, ha nem állunk fel, nem kezdjük újra. Nehéz. De van kire támaszkodnunk ebben is. És van megbocsátás. Gyakoroljuk ezt magunk felé is.
hirdetés
